„A te parancsodra száll-e magasan a sas…?” Jób 39
1 Tudod-e, mikor ellik a kőszáli zerge, megfigyelted-e, mikor borjazik a szarvas? 2 Megszámoltad-e, hány hónapig vemhesek, tudod-e, mikor jön el ellésük ideje? 3 Lefekszenek, megellik borjaikat, és megszabadulnak fájdalmuktól. 4 Borjaik megerősödnek, felnőnek a mezőn, elszélednek, és nem térnek hozzájuk vissza. 5 Ki engedte szabadon a vadszamarat, ki oldozta el a zebra kötelét? 6 A pusztát rendeltem otthonává, lakóhelyévé a szikes földet. 7 Kineveti a városi sokadalmat, nem hallja a hajcsár kiáltozását. 8 A hegyeken keres magának legelőt, fölkutat mindenféle zöld növényt. 9 Hajlandó-e szolgálni neked a bivaly? Ott tölti az éjszakát jászolodnál? 10 Barázdába tudod-e fogni kötéllel a bivalyt, boronálja-e utánad a göröngyöket? 11 Bízhatsz-e benne, mivel olyan erős? Rábízhatod-e a munkádat? 12 Elhiszed-e róla, hogy behordja gabonádat, és szérűdre betakarítja? 13 Vígan verdes szárnyával a strucc, pedig nem gólya szárnya és tolla az! 14 A földön hagyja tojásait, és a porban költeti ki. 15 Elfelejti, hogy ráléphetnek, és a mezei vad eltaposhatja. 16 Fiaihoz oly mostoha, mintha nem is az övéi volnának; nem retteg attól, hogy kárba vész fáradsága. 17 Mert Isten megtagadta a bölcsességet tőle, nem részesítette értelemben. 18 De ha nekirugaszkodik, nevet a lovon és annak lovasán. 19 Te adsz-e erőt a lónak, te ruházod-e fel a nyakát sörénnyel? 20 Te ugráltatod-e, mint egy szöcskét? Büszke horkantása félelmetes. 21 Kapálja a csatateret, örvend erejének, és nekirohan a fegyvernek. 22 Neveti a rettegést, nem remeg, nem fordul vissza a kard elől. 23 Csörög rajta a tegez, csillog a lándzsa és a kopja. 24 Döngve, toporogva kapálja a földet, nem marad veszteg, ha zeng a kürt szava. 25 Boldogan nyerít, ha meghallja a kürtöt, messziről megérzi a harcot, a vezérek dörgő hangját és a harci zajt. 26 A te értelmed műve az, hogy szárnyra kel az ölyv, és kiterjeszti szárnyait dél felé? 27 A te parancsodra száll-e magasan a sas, és rakja magasban a fészkét? 28 Kősziklán lakik, ott tanyázik, a sziklafokon és a bérctetőn. 29 Onnan kémlel ennivaló után, messzire ellátnak szemei. 30 Fiókái vért szürcsölgetnek, és ahol holttest van, ő is ott terem.
Bibliaolvasó kalauz – Márkus Mihály igemagyarázata
„A te parancsodra száll-e magasan a sas…?” (27). Hosszú, nehéz, néha céltalannak látszó viták után az Örökkévaló veszi át a szót. „Én kérdezlek, te meg oktass engem” (38,3). A teremtett világ néhány elgondolkoztató jelenségével találkozunk. Jób kora a felvetett kérdésekre aligha tudta a választ. Lehet, hogy évszázadok, évezredek tapasztalatai, megfigyelései egyik-másik kérdésre ma már tudnának választ adni. Az alapvető kérdés viszont megmaradt: hogyan lehetséges, hogy a teremtett világ rendje évezredeken, évmilliókon keresztül „működőképes” maradt? A „teremtés” elvitatása a Teremtő ellen láza-dó ember „struccpolitikája”, mert „…Isten megtagadta a bölcsességet tőle…” (17).
RÉ 80 MRÉ 80
„Ne legyen senki parázna vagy közönséges lelkületű, mint Ézsau…” Zsidókhoz írt levél 12,12–17
12 Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, 13 és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon. 14 Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat. 15 Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön. 16 Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, aki egyetlen tál ételért eladta elsőszülöttségi jogát. 17 Mert tudjátok, hogy később, amikor örökölni akarta az áldást, atyja megtagadta tőle, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(16) „Ne legyen senki parázna vagy közönséges lelkületű, mint Ézsau…” (Zsidókhoz írt levél 12,12–17)
A parázna, közönséges, érzéki kívánság lelkülete mindazt jelzi, amellyel az ember egy gerjedelem hevében képes mindent beáldozni: a legszentebb kapcsolatait, az Isten áldását, mindent. Nemcsak nemi gerjedelemről van itt szó, hanem mindenféle testi gerjedelemről. Luther éneke, József Attila fordításában, így szól ezekről a veszendő kincsekről, amelyekért olyan sokszor beáldozzuk az örökkévalót: „hírnév, nő, család, jószág, test, világ…” (16)
Ézsau, éhségében, egy tál lencséért eladta az elsőszülöttségi jogát, és utána sírva hiába könyörgött az atyai áldásért (1Mózes 27,30–40). Ravasz László azt mondja, hogy Ézsaun végigment az eleve elrendelés kereke (17).
Hisszük, hogy az Úr megőrzi népét, és soha nem engedi, hogy bármiféle mulandó és gyarló gerjedelemért odadobják gyöngyeiket a disznóknak (Máté 7,6). Milyen döbbenetes ez a figyelmeztetés, mert a nyugati világ élvezeti kultúrája mindenre fittyet hány, minden szentet közönségessé tett, és saját élvezeteit tette istenné.
Ugyanakkor beteg, bolond és félelmetesen fanatikus az az ember, aki minden élvezetet megtagad magától, aki nem tudja az életet élvezni az apró örömökben, azokban Isten ajándékaként gyönyörködni. Az életben sok gyönyörűség, sok szépség, sok élvezet van. Köszönjük meg ezeket az Úrnak!
De könyörögjünk azért, hogy tudjunk bánni ezekkel a szépségekkel, hogy ne azok uralkodjanak rajtunk, hanem mi irányítsuk őket. Ha az élvezetek irányítanak minket, elveszünk. Nem csak arról a direkt nyomorúságról van itt szó, mint amit a közelünkben, több évvel ezelőtt átéltünk, amikor egy férj lelőtte felesége neves szeretőjét és magával is végzett. Ha a gerjedelem uralkodik rajtunk, annak sírás lesz a vége. Arról a sírásról van szó, ami nem tudja jóvá tenni bűnei következményeit, még az öröklétre nézve sem… Ettől ments meg Uram! (16–17)
Mégis, aki nem tud örülni az életnek, és minden helyzetben megtalálni annak isteni keretbe rendelt, „szent élvezetét”, annak lankadni fog a keze, megroskad a térde, és úrrá lesz rajta a keserűség, a békétlenség; márpedig ilyen állapotban senki sem láthatja meg az Urat. Hány és hány szent életű keresztyén él örömtelen, keserű és békétlen életet, amely másokat is megfertőz (12–15).
Mindezeken túl mondjuk ki: az üdvösség nem az erkölcsi életünk érdemeitől függ, hanem Isten megváltó kegyelmétől. Ezért merj örülni az életnek, és az Úr kegyelme soha nem engedi, hogy határokat átlépve ne törekedj az Őneki kedves életre! (15)