„De csak a lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi” Jób 32
1 Ez a három férfi nem válaszolt többé Jóbnak, mivel ő igaznak tartotta magát. 2 Akkor haragra gerjedt a Búzból, Rám nemzetségéből való Elíhú, Barakél fia. Megharagudott Jóbra, amiért igaznak tartotta magát Istennel szemben. 3 De a három barátjára is megharagudott, mert nem találták meg a kellő választ, hogy bűnösnek nyilváníthassák Jóbot. 4 Elíhú azonban várt a Jóbhoz szóló beszédével, mert azok idősebbek voltak nála. 5 De amikor látta Elíhú, hogy a három férfi nem tud már mit felelni, akkor megharagudott. 6 Megszólalt hát a Búzból való Elíhú, Barakél fia, és ezt mondta: Én még fiatal vagyok, ti pedig öregek. Ezért hátrahúzódtam, és féltem elmondani nektek, amit tudok. 7 Azt gondoltam: beszéljenek a korosabbak, adják tudtul a bölcsességet az idősebbek. 8 De csak a lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi. 9 Nem az idősek a bölcsek, és nem a vének értenek az ítélethez. 10 Ezért azt mondom, hallgass rám, hadd mondjam el én is, amit tudok. 11 Én kivártam, amíg beszéltetek, figyeltem, amíg okoskodtatok, amíg kerestétek a megfelelő szavakat. 12 Figyelmesen hallgattalak titeket, de senki sem tudta Jóbot megcáfolni, egyikőtök sem felelt meg mondásaira. 13 Ne mondjátok: Olyan bölcsességre bukkantunk, melyet csak Isten győzhet le, ember nem. 14 Nem hozzám intézte szavait, ezért nem a ti mondásaitokkal felelek neki. 15 Megrettentek, nem válaszoltak többé. Cserbenhagyták őket a szavak. 16 Vártam, de ők nem beszéltek. Megálltak, és nem szóltak többet. 17 Hadd mondjam hát el én is a magamét, hadd mondjam el én is, amit tudok! 18 Mert tele vagyok szavakkal, szorongat belülről a lélek. 19 Olyan már a bensőm, mint a lezárt újbor, széthasad, mint erjedő musttól a tömlő. 20 Beszélek tehát, hogy levegőhöz jussak. Megnyitom számat, és válaszolok. 21 Nem leszek elfogult sem erre, sem arra, senkinek nem fogok hízelegni. 22 Nem is értek én a hízelgéshez, meg el is ragadna gyorsan az Alkotóm.
Bibliaolvasó kalauz – Agyagási István
„De csak a lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi” (8). Mennyivel másként zajlott volna a Jób és barátai közti beszélgetés, no és az ifjú Elíhú érvelése, ha az itt megfogalmazottak szerint történik minden. Vigyázzunk a nagyon is bölcsnek, értelmesnek, megfellebbezhetetlennek tűnő érveinkre, melyek nagyon hamar ítélkezésbe fordulhatnak. Beszélgetéseinkben, az ige továbbadásában, a lelki szolgálatban tegyük azt, amire Luther egyik éneke így tanít: „Jer, kérjük Isten áldott Szentlelkét…” (RÉ 234).
RÉ 314 MRÉ 198
„…tökéletessé tenni…” Zsidókhoz írt levél 9,1–14
1 Az első szövetségnek is volt tehát istentiszteleti rendje és földi szent helye. 2 Mert sátrat építettek, melynek első részében volt a gyertyatartó, az asztal és a szent kenyerek: azt nevezték szentélynek. 3 A második kárpiton túl pedig volt egy sátor, amelyet szentek szentjének neveztek: 4 ebben volt egy arany illatáldozati oltár és a szövetség ládája, minden oldalról arannyal borítva. A szövetségládában volt az aranyedény mannával tele és Áron kivirágzott vesszeje meg a szövetség táblái, 5 fölötte pedig a dicsőség kerúbjai, amelyek beárnyékolták az engesztelés helyét. De ezekről most nem kell részletesen szólni. * 6 Miután ezeket így rendezték el: a sátor első részébe mindenkor bejárnak az istentiszteleti szolgálatot végző papok, 7 a másodikba azonban csak évenként egyszer és egyedül a főpap mehet be azzal a vérrel, amelyet bemutat önmagáért és a nép tudatlanságból eredő vétkeiért. 8 A Szentlélek ezzel azt jelenti ki, hogy amíg az első sátor fennáll, addig nem nyílik meg a szentélybe vezető út. 9 Példázat ez nekünk a mostani időre, mert ott olyan ajándékokat és áldozatokat mutatnak be, amelyek nem tudják lelkiismeretében tökéletessé tenni azt, aki az áldozatot bemutatja. 10 Ezek a külső rendelkezések, amelyek ételekre, italokra és különböző mosakodásokra vonatkoznak, csak az új rendelkezés idejéig kötelezők. 11 Krisztus pedig mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. * 12 Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. 13 Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, 14 akkor Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(9) „…tökéletessé tenni…” (Zsidókhoz írt levél 9,1–14)
Manapság fontos-e nekünk, hogy ne csak testben, hanem lélekben, lelkiismeretben is tiszták legyünk az Úr előtt; és majd egykor, a számadás során megállhassunk Őelőtte? (14) Gyanítom, hogy mai, jóléti világunkban, az emberek többségének nem ez a fő problémája.
Éppen ezért értékelendő, hogy mennyit fáradt egy időben az ember, vallási szertartásokon keresztül, hogy tisztává legyen. Ezt tette az Ószövetség népe is, hogy tisztán állhasson meg az Istene előtt. Szigorú előírások szerint a szentélyben engesztelő áldozatokat mutattak be, a papokon keresztül, hogy állatok életét, szenvedéseit felajánlva jóvátegyék vétkeiket (8). Ezek mellett ajándékokat hoztak az Úr ügyének, betartották a szent mosakodási és étkezési szabályokat (1–10).
Ezek az emberi erőlködések mégsem tudtak megtisztítani, legfeljebb „külsőleg”, „felszínesen” egy időre nyugalmat adtak; de újabb napot, újabb vétek, és újabb áldozat követett, folytonosan. Ezek az értékelendő, emberi igyekvések nem nyújtottak tökéletességet, valódi, lelkiismereti megnyugvást; nem nyújtottak megoldást, megváltást, valóságos tisztulást és üdvösséget (9). Ezért a mai Ige azt hangsúlyozza, hogy noha Isten akarata és törvénye szerint, ezeknek megvolt a maguk szerepe, Jézus Krisztus eljöveteléig, de a továbbiakban nem kell ezeket részletezni; nem kell ezekkel a szertartásokkal foglalkozni (5).
Az emberi akarat, igyekezet, erőlködés; az emberi tehetség, okosság, zsenialitás itt halálosan kevés. Az „emberkéz” itt elégtelen; itt az e-világi eszközök csődöt vallanak. Szertartás, kultusz, vallás, áldozat, „bakok és bikák vére” kevés a bűnnel, a halállal, a gonosszal szemben. Ilyenkor nagyobbra van szükség; a legnagyobbra: Krisztusra! Itt, a tisztaság, a tökéletesség, a bocsánat, a megváltás, a számadás idején való megállás során csak az Isten hatalma és szeretete segíthet rajtunk! (11–12)
Nincs nagyobb örömhír ennél: Isten önmagát adta, egyszülött Fiában, tulajdon vérét ontotta érettünk, hogy megnyissa számunkra a mennyei szentélyt (8), egyszer és mindenkorra, és örök váltságot szerzett nekünk, tökéletesnek lát minket, a Krisztusért… Megszabadulhatunk tehát minden pótcselekvéstől, minden vallásos és hitetlen holt cselekedettől, függést okozó, rabbá torzító szokástól! (12–14)
Kellenek a szertartások, az áldott szokások, nem azokkal van baj, de ne ezektől, hanem csakis az Úrtól várjuk a szabadulást; és ezek is az Úrhoz vigyenek közelebb minket! Ma egy hívő katolikus asztalos, könnyes szemmel énekelte nekem, az új ablakok körbeszegése közben, a karácsonyi népénekeket, a Megváltót magasztalva, hogy magam is hálát adtam: van még hit a földön!