„Ki tudná hát felfogni hatalmas tetteinek mennydörgő szavát?!” Jób 26
1 Ekkor Jób megszólalt, és ezt mondta: 2 Segítettél-e az erőtlennek, támogattad-e a tehetetlen karját? 3 Adtál-e tanácsot az oktalannak, hasznos volt-e sok tanításod? 4 Ki által mondtad el szavaidat, kinek a lelke beszélt belőled? 5 Megremegnek az árnyak, amelyek a vizek alatt nyugszanak. 6 A holtak hazája leplezetlen Isten előtt, nincs eltakarva az enyészet helye. 7 Ő terítette északot a kietlenség fölé, függesztette ki a földet a semmiség fölött. 8 Fellegekbe zárta a vizeket, nem hasad meg a felhő alattuk. 9 Eltakarta trónusát, felhőt terjesztett ki fölötte. 10 Határt szabott a vizeknek ott, ahol a világosság találkozik a sötétséggel. 11 Az egek oszlopai meginognak és megrendülnek fenyegetésétől. 12 Erejével fölriasztotta a tengert, értelmével szétzúzta Rahabot. 13 Leheletétől kiderült az ég, kezével átdöfte a gyors kígyót. 14 Pedig ez csak a szegélye útjának, és milyen halk az a szó, amelyet meghallunk belőle! Ki tudná hát felfogni hatalmas tetteinek mennydörgő szavát?!
Bibliaolvasó kalauz – Zila Péter igemagyarázata
Miközben a mi Urunk „elrejtőzködő Isten”, eltakarta trónusát, aközben hatalma abban is megmutatkozik, hogy a természet felett is úr. Rácsodálkozhatunk értelmére, amely szétzúzza a szörnyeteget, kezére, amely átdöfi a kígyót. Értelme és keze: őt magát jelenti. Megrendítő arra gondolni, hogy ilyen hatalmas, és ilyen mélyen szerető Istenünk van. Szeretetét abban mutatta meg, hogy megajándékozott bennünket az ő Fiával (Róm 5,8; Ef 2,1).
RÉ 509 MRÉ 294
„…nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok.” Zsidókhoz írt levél 5,11–14
11 Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. 12 Mert mostanra már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy Isten beszédeinek alapelemeire tanítsanak titeket, és olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. 13 Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. 14 A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek tapasztalatuk folytán gyakorlottak az érzékeik a jó és a rossz megkülönböztetésére.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(11) „…nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok.” (Zsidókhoz írt levél 5,11–14)
A levél írójának sok mondanivalója lenne még Jézus Krisztus főpapi tisztéről, de megáll, mert tudja, hogy olvasói nem képesek vele haladni, egészen egyszerűen nem értik azt, amit mond (11).
Pedig a levél írójának ez az üzenet a legfontosabb (5,1–10): Jézus Krisztus az egyetlen főpap, aki egyszeri és tökéletes áldozatával minden bűnünkért eleget tett, és bennünket tökéletesen megváltott, megszabadított, megtartott. Ezt az egyetlen, tökéletes főpapságot fejezi ki a levél írója ezzel, hogy Jézus Krisztus nem ároni főpap, hanem a Melkisédek rendje szerinti főpap (1Mózes 14,18; Zsoltárok 110,4). A szerző Melkisédekre utalva akarta bizonyítani Jézus Krisztus főpapságának egyszer és mindenkorra szóló és egyedül érvényes voltát. Jézus Krisztussal a főpapságnak egy olyan új rendje kezdődött, amely semmilyen formában nem hasonlítható az ároni papsághoz. A zsidó főpap újból és újból kéri a bűnök miatti engesztelést, Jézus Krisztus ezt végérvényesen megszerezte népének (5,1). Jézus Krisztus örök üdvösséget ajándékozott övéinek (5,9). Ahogy Melkisédek – akiről keveset tudunk, aki egyszerre volt király és pap – megáldotta Ábrahámot, amikor Ábrahám tizedet vitt neki (1Mózes 14,18); úgy áldotta meg az Isten, hívő népét, Jézus Krisztusban, az örök főpapban, az örök üdvösséggel (5,9); és ebben az üdvösségben népét meg is tartja, szintén Jézus Krisztusban, az örökkévaló királyban, aki által Isten mindent fenntart és igazgat.
Ezt akarta elmondani a szerző, és ahogy szentlelkesen ír erről, egyszerre csak megtorpan, mert tudja, érzi, hogy az olvasók, a hallgatók nem tudnak vele jönni; nem értik azt, amit ír; nem tudják befogadni az üzenetet. Az akkori olvasók hallása eltompult, restek voltak a kegyességben, nem tanulmányozták az Írásokat, hitben elgyengültek, így – noha már nekik kellene tanítókká lenniük – ők szorulnak tanításra. Az akkori olvasók nem jutottak el a hit felnőttkorára, hitben gyerekek maradtak, akiknek tejes eledelre van szükségük, mert járatlanok az igazság igájában, és gyerekkoruk miatt mindenféle tanításoknak is ki vannak szolgáltatva, mert nem alkalmasak a „mindenféle szélnek” kitett világban az Isten szerinti jó és rossz megkülönböztetésére (11–14). Tény, hogy a Jézus Krisztus keresztjéről szóló ismeret befogadása kegyelmi állapot (1Korinthus 2,6), az alkalmasságunk kegyelemi állapot (2Korinthus 3,5), ahogy messiási állapot a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége is (Ézsaiás 7,16); de aki kapta ezt a kegyelmet, abban növekednie kell (2Péter 3,18).
Ha a levél írója akkor megtorpant emiatt, mit mondjunk mi, egy olyan korban, ahol minden elvilágiasodott, és ahol „hivatalosan” nem fogadják el az élő Istenből, az Ő Igéjéből való kiindulást, ahol még a szeretet is egyfajta humanizmus… Csakhogy mire elég az emberi szeretet, amely leplezett önzés? Pedig mennyi mondanivalónk lenne, milyen életmentő, üdvösséges, gyönyörűséges az Isten Igéje; és a ma embere nem ebben gyönyörködik! (11) Mi azonban csak mondjuk, nem adjuk fel; nem baj, ha nem értik, akkor is szóljon az evangélium! Mindig lesz majd, aki érteni fogja, akinek megnyílik az értelme, a szíve, az élete (Ézsaiás 55,11; 1Korinthus 15,58).