„De ő tudja, milyen úton járok:...” Jób 23
1 Ekkor megszólalt Jób, és ezt mondta: 2 Most is csak lázongás, ha panaszkodom, kezemmel kell elfojtanom sóhajtásomat. 3 Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig, 4 eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással, 5 hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem: 6 teljes erővel perel-e majd velem, vagy meghallgat figyelmesen? 7 Becsületes emberként vitatkoznék vele, és végleg fölmentene engem a bírám. 8 De ha kelet felé megyek, nincsen ott, ha nyugat felé, nem veszem észre. 9 Ha északon működik, nem látom, ha délre fordul, ott sem láthatom. 10 De ő tudja, milyen úton járok: ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok. 11 Szorosan járok a nyomában, az ő útján maradok, nem térek le róla. 12 Ajkának parancsából nem engedek, keblembe zártam szája mondásait. 13 De ő hajthatatlan – ki is téríthetné el a szándékától? Véghezviszi, amit lelke kíván. 14 Bizony, beteljesíti, amit kiszabott rám. Ilyesfélét gyakran szokott tenni. 15 Ezért rémület fog el színe előtt, ha csak rágondolok is, megrettenek tőle. 16 Mert Isten csüggesztette el a szívemet, a Mindenható rémített meg engem. 17 Mert nem a sötétség miatt kell elnémulnom, nem az arcomat borító sűrű homály miatt.
Bibliaolvasó kalauz – Zila Péter igemagyarázata
Megmagyarázhatatlan az Isten utáni vágy, amely ott él az emberben. Nem tudja, merre is kellene indulnia, de mégis keresné. A szenvedésünk lényege az Istentől való elhagyatottság, amely elvihet egészen a megrettenésig. Mégis milyen nagy csoda, hogy keblembe zárhatom szája mondásait. Szavain keresztül ő maga jön közel. Adventben nem az a szép, hogy mi várunk, vagy hogy miként várunk, hanem az, hogy ő eljön! Milyen jó, hogy mi már vallhatjuk: eljött, megváltott, megtart!
RÉ 70 MRÉ 70
„…az ő nyugalmába való bemenetel…” Zsidókhoz írt levél 4,1–11
1 Mivel még nem teljesedett be az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, gondosan ügyeljünk arra, hogy közülünk senki le ne maradjon erről. 2 Mert nekünk is hirdették az evangéliumot, mint azoknak is; de nekik nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták. 3 Mi, akik hiszünk, bemegyünk abba a nyugalomba, amint megmondta Isten: „Ezért megesküdtem haragomban, hogy nem mennek be az én nyugalmam helyére.” Jóllehet munkái készen voltak a világ teremtése óta, 4 és valahol így szól az Írás a hetedik napról: „És megnyugodott Isten a hetedik napon minden munkája után.” 5 Itt viszont ezt mondja: „Nem mennek be az én nyugalmam helyére.” 6 Mivel tehát még várható, hogy némelyek bemennek abba, és akiknek előbb hirdették az evangéliumot, nem mentek be engedetlenségük miatt, 7 egy napot ismét „mának” jelöl ki. Dávid által hosszú idő múlva így szól, ahogyan előbb is mondtuk: „Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!” 8 Mert ha Józsué bevitte volna őket a nyugalom helyére, nem szólna azután egy másik napról. 9 A szombati nyugalom tehát még ezután vár Isten népére. 10 Aki ugyanis bement Isten nyugalmába, maga is megnyugodott a munkáitól, mint Isten is a magáétól. 11 Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba, hogy senki el ne essék az ehhez hasonló engedetlenség következtében.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(1) „…az ő nyugalmába való bemenetel…” (Zsidókhoz írt levél 4,1–11)
A cél: bemenni az Úr nyugalmába. Az Úr nyugalma azt jelenti, hogy miként az Úr megpihent a teremtés munkája után a fáradozásból (4), mi is megpihenünk a fáradozásainkból. Ránk, emberekre nézve, akik a halál árnyékának völgyében élünk, az Úr nyugalma azt jelenti, hogy megszabadulunk a hiábavaló munka átkától, az embertársainkkal – sokszor a Krisztusban testvéreinkkel – való értelmetlen és önzéssel teli harcoktól, a testi és lelki fájdalmaktól, a bűn és a halál szorongatásától. Ez a nyugalom olyan boldog békesség, amit e-világ tapasztalataiból nem tudunk értelmezni; de bizonnyal igen jó lesz (Máté 17,4).
A bizonyosság: mi már az Úrban vagyunk. A nyugalom: hit által Jézus Krisztusban lenni. Hit által mi már bementünk az Isten nyugalmába. Földi életünket is ezzel a bizonyossággal éljük: üdvbizonyossággal. Ebből a bizonyosságból fakad minden igyekezetünk, engedelmességünk (11), hálából és nem valami félelmekkel teli verítékből, mert tudjuk, hogy az Úr szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39).
A küzdelem: éppen a bizonyosságunkból fakad. Isten Igéje figyelmeztet, hogy amíg ebben a világban, „a pusztában” vándorlunk, addig maradjunk az Úr követésében, az Úr szavának, Igéjének közelében, és hittel fogadjuk szavának biztatását és figyelmeztetését (1–2). Csak így állhatunk meg. Ebben a világban ugyanis sok kísértés állja az utunkat. De tudjuk, hogy ebben a küzdelemben nem vagyunk egyedül, az Úr erejével kitartunk mindvégig (Filippi 4,13). A legnagyobb kísértés a hívő ember számára éppen az, hogy saját testvérei akarják megingatni az üdvbizonyosságát. Egyszer egy hívő testvérem sírta el nekem, hogy neki át kellett élnie ezt a legnagyobb kísértést, amikor szigorú tankeresztyének szapulták a háta mögött, még az üdvösségét is megkérdőjelezve… Eljutott odáig, hogy maga is megrémült attól, hogy megingott az üdvbizonyosságában. Vigyázzunk! Soha ne felejtsük el, hogy Jézus Krisztusban vagyunk, hit által már az Úrban vagyunk, és ezt nem emberek, nem tanok, nem események döntik el. Ez már eldőlt. Noha a nyugalom kiteljesedése időben még várat magára (9), időben még nem teljesedett be az, ami hitben már a miénk (1).