„Megszólalt a naamái Cófár, és ezt mondta:...” Jób 20
1 Megszólalt a naamái Cófár, és ezt mondta: 2 Azért kényszerít ingerültségem feleletre, és amiatt van nyugtalanság bennem, 3 mert megszégyenítő kioktatást hallok. De értelmes lelkem megadja a választ. 4 Tudod-e azt, hogy ősidőktől fogva, amióta csak ember került a földre, 5 a bűnösök vigadozása nem tarthat sokáig, és az elvetemültek öröme csak egy pillanat? 6 Ha az égig nőne is büszkesége, és a felleget érné is feje, 7 semmivé lesz örökre, mint a ganéj, és akik látták, majd ezt kérdik: Hová lett? 8 Elrepül, mint az álom, és nem találják. Eltűnik, mint az éjszakai látomás. 9 Nem ragyog már rá senkinek a szeme, lakóhelyén többé nem törődnek vele. 10 Fiai a nincstelenek kedvében járnak, mert megszerzett vagyonát vissza kell szolgáltatnia. 11 Ha ifjúi erőtől duzzadtak is tagjai, az vele együtt a porba hanyatlik. 12 Ha édes szájában a gonoszság, és nyelvével szopogatja azt, 13 ha sajnálja lenyelni, és ínyénél tartogatja, 14 eledele átváltozik gyomrában, viperaméreggé lesz benne. 15 Gazdagságot nyelt, de kihányja, hasából is kihajtja az Isten. 16 Vipera mérgét szívja, áspiskígyó marása gyilkolja meg, 17 hogy ne gyönyörködjék a folyóvizekben, a tejjel és mézzel folyó patakokban. 18 Vissza kell hogy adja, amit felhalmozott, nem élvezheti, felvásárolt vagyonának sem tud majd örülni. 19 Hiszen tönkretette, cserbenhagyta a nincsteleneket. Házat rabolt, de nem építheti majd tovább. 20 Mivel gyomra nem tudta, mi az elég, értékeit nem mentheti meg. 21 Falánksága semmit sem hagyott meg, ezért nem lesz tartós a jóléte. 22 Bár nagy bőségben él, szorult helyzetbe jut, egyszerre sújt le rá az összes nyomorúság. 23 Amikor meg akarja tölteni a hasát, rábocsátja izzó haragját, záporként hullatja rá evés közben. 24 Amikor vasfegyver elől menekül, ércíjjal lövik át. 25 Kirántja, és kijön a hátából, csillogó nyíl az epéjéből. Rémület fogja el. 26 Sűrű sötétség lesz az osztályrésze, tűz emészti meg, amelyet nem ember szított. Aki sátrában megmaradt, azt is veszedelem éri. 27 Leleplezi bűnét az ég, és ellene támad a föld. 28 Házának jövedelmét elhurcolják, szétfolyik Isten haragja napján. 29 Ezt kapja a bűnös ember osztályrészül az Istentől, ezt örökli beszédéért Istentől.
Bibliaolvasó kalauz – Zila Péter igemagyarázata
A Biblia megértésének egyik elengedhetetlen pontja, hogy egy-egy igeverset nem lehet kiragadni az összefüggéseiből. Van igazság Cófár szavaiban, hogy az elvetemültek öröme egy pillanat, és hogy az Istentől ezt kapja, mert felelősségre vonja a bűnöst, de legalább három helyen sántít a mondandója. Először is, ingerültség motiválja egy szenvedővel szemben. Másodszor, Isten néha nem a mi óránk szerint cselekszik és ítél, néha hosszú ideig engedi a bűnt. Harmadszor, azt a Jóbot akarja regulázni, akinek istenfélelmével maga az Úr dicsekedett.
RÉ 122 MRÉ 122
„…megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” Zsidókhoz írt levél 2,5–18
5 Mert nem angyalok uralma alá rendelte az eljövendő világot, amelyről szólunk. 6 Sőt valahol valaki így tett bizonyságot: „Micsoda az ember, hogy gondolsz rá, vagy az embernek fia, hogy gondod van rá? 7 Rövid időre kisebbé tetted őt az angyaloknál, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg, 8 mindent lába alá vetettél.” Ha ugyanis mindent alávetett neki, akkor semmit sem hagyott, ami ne volna neki alávetve. Most ugyan még nem látjuk, hogy minden az uralma alatt áll, 9 azt azonban látjuk, hogy az a Jézus, aki rövid időre kisebbé lett az angyaloknál, a halál elszenvedése miatt dicsőséggel és méltósággal koronáztatott meg, hiszen ő Isten kegyelméből mindenkiért megízlelte a halált. 10 Mert az volt méltó Istenhez, akiért van a mindenség, és aki által van a mindenség, hogy őt, aki számtalan fiát vezeti dicsőségre, üdvösségük szerzőjét szenvedések által tegye tökéletessé. 11 Mert a megszentelő és a megszenteltek mind ugyanattól származnak, ezért nem szégyelli őket testvéreinek nevezni, 12 amikor így szól: „Hirdetem nevedet testvéreimnek, a gyülekezet körében dicsérlek téged.” 13 És ismét: „Én őbenne reménykedem”, majd újra: „Íme, itt vagyok, én és a gyermekek, akiket Isten adott nekem.” 14 Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, 15 és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. 16 Mert nyilván nem angyalokat karol fel, hanem Ábrahám utódait karolja fel. 17 Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. 18 Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(15) „…megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.” (Zsidókhoz írt levél 2,5–18)
Mi, a haláltól való félelem miatt, egész életünkben rabok vagyunk (15). Ezt nem kell sem tagadni, sem részletezni. A halálunkra való emlékezés, akár halálfélelem formájában is, az Úrhoz vezethet bennünket. Sokszor gyarló pótcselekvésekkel menekülünk a halál ténye elől, amíg csak lehet. Kívülről nézve ez érthető, ugyanakkor szánalmas is. Ezerféle módon mutatkozik meg ez a halálfélelemből fakadó rabság. Kegyelmi állapot, ha a halál ténye alázatra és hívő megadásra vezet minket, leborulva az Úr előtt. Halálos állapotunk eleme az is, hogy test és vér részesei vagyunk (14), sok kísértéstől és vétektől (18), valamint sok szenvedéstől terhelten (14).
Az evangélium éppen az, hogy Isten nem hagyott bennünket ebben az állapotban, hanem könyörült rajtunk, Jézus Krisztus által. A mi feltámadott Urunk végigjárta az emberlét minden állomását, minden gyötrelmét, kísértését, szenvedését, magát a halált és az elvettetést; mindazt, amiben mi vagyunk (9). De a mi Urunk igaz emberként, isteni erejével járta végig életünk útjait, győztesen! Isten megmutatta, hogy Ő hatalmasabb testnél és vérnél, bűnnél, kísértésnél, szenvedésnél, halálnál, kárhozatnál. Isten megmutatta, a feltámadott Jézus Krisztusban, hogy van szabadulás. Isten megmutatta, hogy minden Őneki van alárendelve, vagyis Ő az Ura mindeneknek! Tehát, van szabadulás számunkra – akik a haláltól való félelemben sokféleképpen rabok voltunk Őnélküle –, ha mi az Úrhoz menekülünk és Őbenne bízunk! Evangélium az is, hogy a mi Urunk tudja, mit jelent embernek lenni. Egyedül Ő tudja igazán. Ő az, aki együttérez velünk, aki valóban megindul a mi emberlétünk felett; de nemcsak megindul, hanem segít; és nemcsak segít, hanem maradandóan segít, azaz megvált (18). Emberként alig, csak egy halvány határig tudunk együttérezni a másikkal. Jézus Krisztustól kapjuk a valódi, hatékony, szabadító együttérzést! Ő megszabadít, és Ő tudja azt is, hogy mikor, miképpen szabadít meg!
Átéltem ezt a szabadításélményt, éppen a napokban. Bementem a templomunkba és imádságban adtam hálát az Úrnak! Ahogy imádkoztam, megszólalt bennem egy zsoltár, amit olyan régen nem énekeltem már, pedig pont erről zeng. Milyen gyönyörűségesek ezek a zsoltárok, biblikus, énekes imádságok. Először csak halkan szólalt meg bennem. Aztán vettem az énekeskönyvet, és pontosan kezdtem énekelni, egyre hangosabban, versről versre, újból és újból: „Dicsérlek Uram Tégedet, mert Te megtartál engemet…” (30. zsoltár)
Mi Őbenne reménykedünk! (13) Mi Őt várjuk, a megváltó Urat! Mi Őbenne bízunk, aki már eljött, és aki eljövendő, hogy a már megtapasztalt szabadítást teljessé tegye rajtunk!
*
Református énekeskönyv: 30. genfi zsoltár. Hálaének a haláltól való szabadulásért (Bourgeois L., Genf, 1551)
Dicsérlek, Uram, tégedet, / Mert te megtartál engemet, / És kegyesen felemelél, / Ellenségimtől megmentél, / És meg nem engedéd azoknak, / Hogy nyavalyámon vigadjanak.
Hogy felkiálték tehozzád, / Nyavalyámat meggyógyítád, / És hogy én csaknem a sírba, / Esném a halál torkába: / Ismét feltámasztál engemet, / Pokoltól megmentéd lelkemet.
Istenes hívek és szentek, / Az Úrnak énekeljetek, / Áldjátok Őtet mindvégig, / Mert nem haragszik sokáig, / Az ember alig gondolhatja, / Mily hamar elmúlik haragja.
De az Ő kegyelmessége / Rajtunk megmarad örökre. / Néha oly dolgom érkezik, / Min este szívem bánkódik, / De reggel, mihelyen felkelek, / Azonnal víg örömet lelek.
(Béza T., 1519–1605)