„Keljetek fel, és ne féljetek!” Mt 17,1–13
1 Hat nappal ezután Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és felvitte őket külön egy magas hegyre. 2 És szemük láttára elváltozott: arca fénylett, mint a nap, ruhája pedig fehéren ragyogott, mint a világosság. 3 És íme, megjelent előttük Mózes és Illés, és beszélgettek Jézussal. 4 Péter ekkor megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, készítek itt három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet. 5 Miközben ezt mondta, íme, fényes felhő borította be őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, őt hallgassátok! 6 Amikor a tanítványok ezt meghallották, arcra borultak, és nagy félelem fogta el őket. 7 Ekkor Jézus odament, megérintette őket, és így szólt hozzájuk: Keljetek fel, és ne féljetek! 8 Amikor pedig föltekintettek, senkit sem láttak, csak Jézust egyedül. 9 Miközben jöttek le a hegyről, megparancsolta nekik Jézus: Senkinek se mondjátok el ezt a látomást, amíg fel nem támad az Emberfia a halottak közül. 10 Erre megkérdezték tőle tanítványai: Miért mondják akkor az írástudók, hogy Illésnek kell előbb eljönnie? 11 Ő így válaszolt: Illés valóban eljön, és helyreállít mindent. 12 Mondom nektek, hogy Illés már eljött, de nem ismerték fel, hanem azt tették vele, amit csak akartak: így fog szenvedni tőlük az Emberfia is. 13 Ekkor értették meg a tanítványok, hogy Keresztelő Jánosról beszélt nekik.
Bibliaolvasó Kalauz – Czanik Péter igemagyarázata
Mielőtt Jézus meghal, megmutatja tanítványainak isteni mivoltát, így teszi világossá előttük, hogy nem az események játékszereként válik áldozattá, hanem saját elhatározásából, az Atya akaratából megy a keresztre. Jó Krisztussal átélni a fényes órákat, ezek erősítenek bennünket, de ezeket nem lehet állandósítani (sátrat építeni a megdicsőülés hegyén), hanem az ott nyert erővel vissza kell indulni a szolgálatba. Ez Jézus számára a kereszt, tanítványai számára is lehet áldozat (12).
RÉ21 794 RÉ 296
Szerda reggeli dicséret | 654 | Az éjszakai sötétség
„…hallgattam, de ez nem volt jó…” Zsolt 39
1 A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára. 2 Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat, ha gonosz ember kerül elém. 3 Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult. 4 Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem: 5 Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! 6 Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. (Szela.) 7 Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. 8 Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem! 9 Ments meg az ellenem vétőktől, ne engedd, hogy a bolondok gyalázzanak! 10 Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen te munkálkodsz. 11 Vedd le rólam csapásodat, elpusztulok sújtó kezed alatt! 12 A bűn miatt büntetéssel fenyíted az embert, tönkreteszed szépségét, mint a moly. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember. (Szela.) 13 Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj segélykiáltásomra! Könnyeim láttán ne légy néma, mert jövevény vagyok nálad, betelepült, mint minden ősöm. 14 Ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé.
Az Ige mellett – Balog Zoltán igemagyarázata
(3) „…hallgattam, de ez nem volt jó…” (Zsolt 39)
– Akarsz róla beszélni? – kérdezzük vicceskedve, de remélhetőleg inkább komolyan, ha segítségére akarunk lenni egy bajba jutott embertársunknak. Mert ha nem tudjuk megnyitni valaki előtt a szívünket, és beszélni legbelső bajunkról, a hallgatás megbetegít. Persze akárkit nem méltatunk erre az őszinteségre, az ellenséget végképp nem (2 és 10). Beszélj akkor Istenhez! Az első, legbelülről jövő imádságig nehéz lehet eljutni. De micsoda felszabadulás, amikor az lehet a számon, ami a szívemen! Ez nem a testvéri, lelki beszélgetést helyettesíti, inkább csak megelőzi, kíséri. S majd együtt is lehet előtte, utána, közben imádkozni. Az itt imádkozó halálos betegnek a nagy kérdése, hogy mikor kell elmennie a minden élők útján a halálba. És saját porszem, törékeny életét látva eljut oda, ahonnan A prédikátor könyvében indul: az ember földi, leheletnyi, pára életének hiábavalóságáig (Préd1). De nem tiltakozik, tudomásul veszi a bűn következményét, s „egyedül az Úrban reménykedik” (8). Milyen emberi, gyerekesen kedves az utolsó kérése: még egy kis vidámságban hadd legyen része a földi búcsú előtt (14)! Ha Krisztus fel nem támad, akkor tényleg ennyi marad (1Kor 15,14).
