„Ekkor leborult az egész gyülekezet, az ének pedig zengett, és trombiták harsogtak.” 2Krón 29,20–36
20 Másnap reggel összegyűjtötte Ezékiás király a város vezető embereit, és fölment az Úr házába. 21 Bevittek hét bikát, hét kost, hét bárányt és hét kecskebakot vétekáldozatul a királyságért, a szentélyért és Júdáért. Majd megparancsolta a király Áron fiainak, a papoknak, hogy mutassanak be áldozatot az Úr oltárán. 22 Levágták tehát a marhákat, a papok átvették a vért, és az oltárra hintették. Azután levágták a kosokat, és a vért az oltárra hintették. Majd levágták a bárányokat, és a vért az oltárra hintették. 23 Végül odavitték a vétekáldozatra szánt bakokat is a király és a gyülekezet elé, és rájuk tették a kezüket. 24 Azután levágták azokat a papok, és a vérükkel vétekáldozatot mutattak be az oltáron, és engesztelést végeztek egész Izráelért; mert egész Izráel érdekében rendelte el a király az égőáldozatot és a vétekáldozatot. 25 Odaállította a lévitákat az Úr házába cintányérokkal, lantokkal és citerákkal, Dávidnak és Gádnak, a király látnokának meg Nátán prófétának a parancsa szerint, mert az Úrtól jött ez a parancs a prófétái által. 26 Oda is álltak a léviták Dávid hangszereivel, a papok pedig a trombitákkal. 27 És megparancsolta Ezékiás, hogy mutassák be az égőáldozatot az oltáron. Ugyanabban az időben, amikor elkezdték az égőáldozat bemutatását, kezdték el az Úrnak szóló éneklést és trombitálást Dávidnak, Izráel királyának a hangszereivel. 28 Ekkor leborult az egész gyülekezet, az ének pedig zengett, és a trombiták harsogtak. Mindez addig tartott, amíg vége nem lett az égőáldozatnak. 29 Amikor befejezték az áldozat bemutatását, a király és mindazok, akik vele voltak, térdre estek és leborultak. 30 Ezután Ezékiás király és a vezető emberek megparancsolták a lévitáknak, hogy dicsérjék az Urat Dávidnak és Ászáf látnoknak a szavaival. Ők pedig örömest mondtak dicséretet, meghajoltak és leborultak. 31 Azután megszólalt Ezékiás, és ezt mondta: Most már fel vagytok avatva az Úr szolgálatára! Gyertek, hozzatok véresáldozatokat és hálaáldozatokat az Úr házába! Hozott is a gyülekezet véresáldozatokat és hálaáldozatokat, és akit a szíve arra indított, égőáldozatokat is. 32 Ennyi égőáldozatot hozott a gyülekezet: hetven marhát, száz kost és kétszáz bárányt. Mindez az Úrnak szóló égőáldozat volt. 33 Szent adományként hatszáz marhát és háromezer juhot vittek. 34 Csakhogy a papok kevesen voltak, és nem győzték az összes áldozati állatot megnyúzni, ezért testvéreik, a léviták segítettek nekik, amíg ezt a munkát el nem végezték, illetve amíg a többi pap is meg nem szentelte magát. A léviták ugyanis őszintébben törekedtek a maguk megszentelésére, mint a papok. 35 Bőven volt égőáldozat a békeáldozatok kövérjével és az égőáldozatokhoz tartozó italáldozatokkal együtt. Így állították helyre az istentiszteletet az Úr házában. 36 Ezékiás és az egész nép örvendezett, amiért Isten helyreállította azt a népe számára, és hogy ilyen hamar megtörtént a dolog.
Bibliaolvasó Kalauz – Bölcsföldi András igemagyarázata
Ezékiás idején újra megszólaltak az Istent dicsőítő hangszerek is. Folyamatosan szólt a trombita hangja, és zengett az énekszó, amíg az áldozatok égtek. „Ekkor leborult az egész gyülekezet, az ének pedig zengett, és trombiták harsogtak.” (28) Monumentális jelenet. Isten szívből jövő, erőteljes dicsérete. Mikor volt hasonló élményünk? Mi az, amit mi hozzá tudunk tenni az istentiszteleti istendicsérethez?
RÉ21 685
Napi ének | 589 | Ne csüggedj el, kicsiny sereg
„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk.” 1Jn 3,1–2
1 Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt. 2 Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában.
Az Ige mellett – Bereczky Ildikó igemagyarázata
(2) „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk.” (1Jn 3,1–2)
Ki vagyok? Minden életszakaszban felmerül ez a kérdés, itt mindig újra megrekedünk, mert nem látunk tisztán, nincs megnyugtató válaszunk. „Felette nagy titok ez”, ahogy a férfi és a nő, de legfőképpen az Isten és az ember viszonya is talány. Igénk kimozdít ebből a vissza-visszazuhanó állapotból, és megtanít arra a kérdésre, ami igazán döntő: kié vagyok? A válaszon átsugárzik az a szeretet, amely felsegít, befogad, megtart, és kinyitja előttem a jövőt, értelmet, reményt adva az életemnek: most Isten gyermekei vagyunk. Identitásunk, hovatartozásunk, létünk a Krisztussal való kapcsolatban rejlik, aki testvéreinek fogadott bennünket. Micsoda kiváltság ez, vegyük komolyan! Az apostol azonban nem áll meg annál, ami van, hanem arról is beszél, ami lesz, még nem vagyunk készen. Hátra van a nagy találkozás Krisztussal a „színről színre” látás. „Hasonlók leszünk hozzá”, de nem azonosak vele. Amikor már nemcsak az Istenhez tartozás méltóságát, hanem a dicsőségében való részesülést is megkapjuk. Tanítson az Ige az örökkévalóság szempontjából nézni a sorsunkat! „Árnyék mögött fény ragyog, / Nagyobb mögött még nagyobb, / S amire nézek, az vagyok.” (Gyökössy Endre)
