„Ez gyalázta Izráelt…” 1Krón 20
1 Egy esztendő múlva, abban az időben, amikor a királyok háborúba szoktak vonulni, mozgósította Jóáb a hadsereget, és elpusztította az ammóniak országát. Megérkezett Rabbához, és körülzárta. Dávid azonban Jeruzsálemben maradt. Jóáb elfoglalta és lerombolta Rabbát. 2 Dávid levette királyuk fejéről a koronát, amelyről kiderült, hogy egy talentum súlyú aranyból készült és drágakövekkel van kirakva, és Dávid a saját fejére helyezte azt. A városból is igen sok zsákmányt vitt el. 3 A benne levő népet pedig kihozatta, és fűrésszel, vascsákánnyal és baltával dolgoztatta őket. Így járt el Dávid valamennyi ammóni várossal. Azután visszatért Dávid egész hadinépével együtt Jeruzsálembe. 4 Ezután ütközetre került sor a filiszteusokkal Gézernél. Akkor vágta le a húsái Szibbekaj a refáiak egyik leszármazottját, Szippajt, és azok behódoltak. 5 Ezután újabb ütközetre került sor a filiszteusokkal. Ekkor vágta le Elhánán, Jáír fia Lahmít, a gáti Góliát testvérét, akinek a lándzsanyele olyan vastag volt, mint a szövőszék tartófája. 6 Gátnál is sor került egy ütközetre. Volt ott egy nagy termetű férfi, akinek hat-hat ujja volt, összesen huszonnégy. Ő is a refáiak leszármazottja volt. 7 Ez gyalázta Izráelt, de levágta őt Jónátán, Dávid bátyjának, Sammának a fia. 8 Ezek a gáti refáiak leszármazottai voltak, és Dávidnak vagy embereinek a keze által estek el.
Bibliaolvasó Kalauz – Kovács Krisztián igemagyarázata
„Ez gyalázta Izráelt…” (7) Istenhez tartozni mindig azt is jelenti, hogy készen kell lenni arra, hogy ez nem mindenki számára egyértelmű, s lesznek, akik megvetéssel néznek Isten népére. A történetből számunkra azonban nem a véres végkifejlet a lényeges, hanem az, hogy ennek megítélését és végső rendezését is képesek legyünk az Istenre bízni.
RÉ21 629
Zsoltárdicséret | 162 | Minden népek örülvén, tapsoljanak
„…az Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet.” Zsid 6,13–20
13 Amikor Isten Ábrahámnak ígéretet tett, önmagára esküdött, mivel nem esküdhetett nagyobbra, 14 és így szólt: „Bizony, gazdagon megáldalak, és nagyon megsokasítalak.” 15 És így, miután Ábrahám türelemmel várt, beteljesült az ígéret. 16 Mert az ember önmagánál nagyobbra esküszik, és minden ellenvetésnek véget vet, mindent megerősít az eskü. 17 Ezért Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet. 18 Így ez a két változhatatlan tény, amelyekben lehetetlen, hogy Isten hazudjon, erősen bátorít minket, akik odamenekültünk, hogy megragadjuk az előttünk levő reménységet. 19 Ez a reménység lelkünknek biztos és erős horgonya, amely behatol a kárpit mögé, 20 ahova elsőként bement értünk Jézus, aki Melkisédek rendje szerint főpap lett örökké.
Az Ige mellett – Gaál Sándor igemagyarázata
(17) „…az Isten, mivel még teljesebben akarta megmutatni az ígéret örököseinek, hogy elhatározása változhatatlan, esküvel vállalt kezességet.” (Zsid 6,13–20)
Az Isten népe, az anyaszentegyház emberekből áll, az általa elhívottak társadalma, de nem egyszerűen emberi intézkedéseknek alávetett közösség. Holnap nemzeti ünnepet tartunk, emlékezünk és emlékeztetünk. Méltósággal idézzük fel nemzetünk történelmének meghatározó eseményét. S közben az ősök által letett nemzeti társadalmi alaptörvény folyamatosan változik. Hol kimutathatóan előnyére, máskor nyilvánvalóan hátrányára. Mennyi vívódás, olykor civakodás kíséri a nemzet alaptörvényének sorait! Aligha kerülhető ez meg az emberek általi, jóra törekvő változások esetében. Ehhez képest micsoda előny, stabilitás az, amit az Úr tett értünk, a javunkra! Isten ígéretei változatlanok, s ahogyan Ábrahám történetéből kiviláglik: esküvel vállalt kezességet. Ez nekünk is egyértelmű: a kezes Jézus Krisztus, aki maga az örökségünk és egyháztársadalmunk egyetlen valamirevaló alapja. Változatlan és változtathatatlan.
