Keresztyénség és labdarúgás

Kereszt és futball-labda? Első látásra nem is állhatna távolabb a hit és labdarúgás, hiszen míg előbbi a transzcendensre tekint, utóbbi nagyon is e világi műfaj. Ráadásul akár klub-, akár válogatott meccsekről legyen szó, a futballnak elengedhetetlen része az „ők” és „mi” világos elhatárolása, a küzdelem, a másik legyőzése. Jó esetben sportszerű körülmények között, fair módon, de – tudjuk – sajnos az erőszak, a vulgaritás még mindig jelen van a lelátókon és azokon kívül. Ehhez képest a keresztyénség egyik legcsodálatosabb üzenete éppen az emberi törésvonalak meghaladásáról szól. Ahogy Pál apostol fogalmaz a galatákhoz írott levelében: „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.”

A téma különösen időszerű, miután a magyar válogatott veretlenül megnyerte Európa-bajnoki selejtezőcsoportját, és immár sorozatban harmadszor jut ki a kontinensviadalra. Ráadásul idén még nem talált legyőzőre a magyar válogatott, ilyenre utoljára a hetvenes években volt példa. Ha pedig visszaemlékszünk a 2016-os Eb-meccseket övező országos fesztiválhangulatra, a 2021-es torna világverő csapataival vívott pompázatos meccseire (döntetlen Németországgal és a világbajnok franciákkal), illetve az ország jelentős részét akkor elöntő örömre, aligha kell magyarázni: a mai magyar valóságban élő hívőknek igenis érdemes valahogy viszonyulniuk a labdarúgáshoz. És ez csak látszólag nehéz feladat, hiszen ha visszatekintünk a futball történetére, bőven találunk kapcsolatot keresztyénség és labdarúgás között. A kulcsszó a közösség: a futball őshazájának számító Angliában meglepően sok klubot alapítottak hitüket gyakorló gyülekezeti tagok, fiatal férfiak. Amint Ulicza Tamásnak a reformatus.hu honlapon két éve közölt alapos sorozatából kiderül, például 1874-ben Birminghamben az egymást a gyülekezetből ismerő krikettezők alapították meg az Aston Villa csapatát, amelynek hamarosan futball- és rögbitagozata is lett. A második leghíresebb liverpooli klubot, az Aston Villához hasonlóan ma is első osztályban játszó Evertont pedig egyenesen egy metodista lelkész alapította helyi fiataloknak. S habár a csapat már régen elszakadt keresztyén gyökereitől, arra máig vigyáznak a klubnál: vasárnap délelőttönként lehetőleg ne játsszanak odahaza meccset, hogy ne zavarják a stadion közvetlen közelében található Szent Lukács-templom istentiszteletét. Az angol bajnokságot ma domináló Manchester City szintén az evangelizáció eszközeként született meg, Szent Márk néven jött létre az anglikán templomban, West Gorton városrészben, azzal a céllal, hogy megnyerje a fiatal férfiakat a gyülekezet számára. A felekezeti identitás megélése bizonyos esetekben máig nem tűnt el, gondoljunk csak arra, hogy Glasgow-ban a Rangers a protestánsok, a Celtic a katolikusok csapata. A szembenállást sajnos sokáig az erőszak és a gyűlölet dominálta, de szerencsére mára sokat csendesedett a viszály, és a nemes vetélkedés a meghatározó. Az angliai történeteken kívül is lehet vallás és futball kapcsolatáról példákat hozni. Elég Dél-Amerikára utalni, ahol az egyház olyannyira része a futballnak, hogy még Ferenc pápának is van kedvenc csapata – köztudottan az argentin első osztályban szereplő San Lorenzónak szurkol. Az egyház és a futball közötti határátlépésre idehaza is vannak esetek, még a legsötétebb ateista diktatúra idejéből is. Kovács Sándor hajdúsági református lelkész az ötvenes-hatvanas években a debreceni DVSC meghatározó játékosa volt. Persze a futballhoz vagy a válogatotthoz való viszony semmiképpen sem lehet magyarság- vagy hitmérce. Szerencsére a nemzet és az egyház is sokkal erősebb, sokszínűbb közösség annál, mintsem hogy ilyen sorompókkal korlátozza magát. De összetartozást, szurkolást, örömet, bánatot közösségben igazán jó megélni – és ezt a jövő nyári Európa-bajnokságon mi, keresztyének is megtapasztalhatjuk.

A szerző újságíró, a Károli Interdiszciplináris Akadémia műhelyvezetője