A történelem orgonáján

Pontosan négy héttel a november 3-i amerikai elnökválasztás előtt az egyik elnökjelölt, Joe Biden a pennsylvaniai Gettysburgben tartott kampányrendezvényén nemzeti egységre szólított fel. Egyben reményét fejezte ki, hogy az Egyesült Államok képes túljutni a gazdasági és faji megosztottság évszázadain. Két hónappal ezelőtt Donald Trump elnök is azt tervezte, hogy Gettysburg történelmi helyszínén mondaná el az elnökjelöltségét elfogadó beszédét, ami végül meghiúsult. Miért szimbolikus hely ez a Washingtontól mintegy száz kilométerre északra fekvő kisváros?

Azért, mert mellette zajlott 1863. július elején az amerikai polgárháború legvéresebb (és sorsdöntőnek bizonyuló) csatája, a háromnapos öldöklésben több mint ötvenezer katona veszítette életét, majd november 19-én a városka új temetőjének avatási beszédét Abraham Lincoln elnök mondta el. Ezt a rövid, ám az amerikai történelem talán leghíresebb és leghatásosabb beszédét azóta is, ma is sokan idézik.

Lincoln a politikai közösség, illetve közösségvállalás értelmét foglalta össze a nemzeti megbékélés és összetartozás szellemében. Mint mondta, azok a hősök, akik a gettysburgi csatamezőn elestek – északiak és déliek egyaránt! –, az életüket áldozták azért, hogy ez a nemzet tovább élhessen. Beszéde legtöbbet idézett utolsó mondatában szent fogadalomra hívta a nemzetet: „ne engedjük, hogy e holtak halála hiábavaló legyen; azon munkálkodjunk, hogy országunkban a szabadság Isten kegyelméből újjászülethessen, és hogy az a kormány, amely a néptől, a nép által és a népért van, soha ne tűnjön el a föld színéről.”

A béke elnökének – aki másfél év múlva politikai gyilkosság áldozata lett – nemzeti egységre felhívó üzenete az elmúlt másfél században talán soha nem volt olyan aktuális, mint most, amikor az Egyesült Államok népe végletesen megosztott politikai, gazdasági, kulturális, nem utolsósorban etnikai szempontból is, és szinte polgárháborús légkörben készül az elnökválasztásra.

Az író, újságíró, Mark Twain (rövid ideig ő is katonáskodott a polgárháborúban) szerint a történelem nem ismétli önmagát, de rímel. Vagyis vannak hasonlóságok, párhuzamok, amelyekből tanulni lehet, ha emlékezünk és emlékeztetünk rájuk.

1956

A történelem orgonáján az Isten játszik – nyilatkozta a felsőpetényi fogságából 1956. október végén kiszabadított Mindszenty József bíboros, hercegprímás. Híres november 3-ai rádióbeszédében ő is a szabadságról és a nemzeti egységről beszélt. Úgy fogalmazott: „a világon páratlan szabadságharc (…) azért folyt, mert a nemzet szabadon akar dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.” A világon talán legismertebb magyar költő, Petőfi írta le először, hogy mi, magyarok a „szabadság népe” vagyunk. Igen, a történelem rímel: a magyar nép, ahogy 1848–49-ben, 1956-ban, úgy 2020-ban is – bár egészen más geopolitikai helyzetben, példátlan gazdasági válsággal és koronavírus-járvánnyal küzdve – szabadon akar dönteni arról, hogy miképpen éljen, bárki bármit mond, tesz és akar Brüsszelben, Berlinben, Párizsban vagy az Atlanti-óceán túlsó partján.

Ravasz László püspök 1956. november 4-ére szánt Kálvin téri prédikációjában (amely a szovjet hadsereg orvtámadása miatt nem hangozhatott el) a magyar csodáról és misszióról a 127. zsoltár alapján beszélt volna: „Isten az ő szerelmesét, véren megváltott gyermekét kiállítja az élet kapujába.” Az ostromlott város kapujában, „mint a nyilak a hős kezében, ott áll a védelmező sereg. Nem nézik, hányan vannak, nem kérdezik, mi lesz holnap. Ők csak azt tudják, hogy a kapun belül van az élet, a kapun kívül a halál. A kapun belül vannak a házak, az oltárok, a kertek, a műhelyek, az iskolák, a nép, a nyelv, a történelem, és nekik ezt meg kell védelmezni”. – Ez nekünk, mai magyaroknak is érvényes parancs, egyben az isteni mindenhatóságból és jóságból származó kegyelmi ajándék. Fogadjuk el, és éljünk vele!

A szerző újságíró, a Protestáns Újságírók Szövetsége elnökségi tagja. Az írás megjelent a Reformátusok Lapjában.