Tetten ért szavak

Kerüld a durva, nyers beszédet, szólít fel a Biblia. A hétköznapi életben ugyanakkor rendkívül gyakori a közönséges beszéd. Első ránézésre nem tűnik bűnnek, mivel nem mindig ártunk vele másnak. A verbális agresszió széles skálájába beletartoznak a szidalmazások, az enyhébb szóbeli fenyegetések, de akár egy lekicsinylő ajakbiggyesztés is. Kis Klára, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem adjunktusa A verbális agressziótól az imádságig címmel írt tanulmányában azt is kifejti: a verbális agresszió zárlatot okoz Isten és az ember között.

Bevezetésképpen tisztázzuk: ön miként határozza meg a verbális agressziót?
Egyházban élő emberként, lelkészként magam is szavakkal dolgozom. Alig van más eszközünk az emberek elérésére, mint a szavak, amelyek nemcsak hidat vernek emberek között, de le is rombolhatják azt. Sőt, van úgy, hogy a ki nem mondott szavak hatnak igazán pusztítóan. Egyházi intézményekben, közösségekben sokszor tapasztaltam, hogy noha evidencia, hogy „nem beszélünk csúnyán”, mégsem olyan békés és nyugodt terek ezek, mintha a mennyország előszobái lennének. Közöttünk, bennünk is sok feszültség halmozódik fel, mert nincs megfelelő kommunikációs kultúránk ahhoz, hogy az egymás közötti súrlódások, sérelmek okozta sebekről beszéljünk, megnyissuk, tisztítsuk azokat, és megengesztelődve továbbmenjünk. A káromkodásra és az obszcén szavakra minden jóérzésű ember nemet mond, a nem hívő is, de a leépítő, lélekölő beszéd – vagy hallgatás –, amit én verbális agressziónak tartok, sokkal szélesebb skálán mozog.

Többeket is érint...
Sokszor talán nem is tudjuk, hogy verbális agresszió elszenvedői voltunk, csak utólag tudatosul, amikor már érezzük a fizikai tüneteket: szorul a gyomrunk, fájni kezd a fejünk. Sorra indulnak körülöttünk kommunikációs képzések, mégis egyre nehézkesebb körülöttünk és köztünk a kommunikáció.

Lehetséges, hogy a keresztyén emberek épp az elfojtások miatt időnként veszélyeztetettebbek?
Akik az egyházat választják, azok többnyire magas elvárásokkal, nyitott szívvel jönnek, és ez borzasztóan sebezhetővé teszi őket. Sok olyan sebzett emberrel találkoztam, aki nem erre számított. Az egyházban szerzett sérülések a hit krízisévé válhatnak, összekapcsolódva az istenkép válságával, az istenkeresésben való elakadással tetézik a problémát. Ha az egyházban feszültség van, gyors megoldásokat alkalmazunk; sebtapaszokat, amelyeket én spirituális bypassoknak nevezek. Azt gondoljuk, hogy mi nem veszekedhetünk, nem akarunk vitatkozni, nem mondjuk ki a problémát. Inkább meghallgatunk egy sokadik prédikációt, átadunk egy igés lapot, mondunk valami vallásos közhelyet, vagy gyorsan „megimádkozzuk”. Ezzel rövidre zárjuk az ügyet, mert „mit szólna a világ, hogy nincs békesség még köztünk sem...” És aztán minden marad a régiben, ott marad az emberben a seb, a fájdalom. Ezek a gyors harmóniatörekvések megakadályozzák, hogy a konfliktusok tanulóhelyzetekké váljanak a számunkra.

A verbális agresszió sokszor a frusztráltság megszüntetésének vagy az elfojtott érzelmek kiélésének az eszköze.
A destruktív kommunikációt vizsgálva azt láthatjuk, hogy a verbális erőszak aktusaiban mind a két fél bajban van. A támadó fél viselkedése többnyire a tehetetlenség érzéséből, eszköztelenségből származik. Alapvetően úgy vagyunk összerakva, hogy ha veszélyben érzünk valamit/valakit, ami/aki nekünk fontos, érték, akkor „riadó üzemmódba” kapcsolunk. Minden idegszálunkkal arra törekszünk, hogy a szorultságunkból szabaduljunk. Üss vagy fuss! Ez a két opció van belénk kódolva. Ilyen helyzetekben nem működnek az érvek, a szervezet annyira felpörög, hogy valamiképpen oldania kell ezt az óriási feszültséget, vagyis kisülésre van szüksége. És ha az embernek ilyenkor nincs más eszköze, mint az ordítozás, a cinikus megjegyzések, a megsemmisítő szavak vagy a gúny, akkor ehhez fog nyúlni. A másik oldalon ott áll az agresszió elszenvedője, ő is nagy bajban van, mert a rázuhanó szavakat valóságos támadásként éli meg. Egy verbális támadás ugyanazokat az idegpályákat mozgatja meg, ugyanolyan pszichés terhelést okoz, mint amikor valakit fizikailag bántalmaznak. Az iskolákban például ha nem folyik vér, nincs verekedés, azt a pedagógustársadalom már eredménynek tekinti. Egy bizonyos pontig ez valóban eredmény, de nem lenne szabad napirendre térni a növekvő verbális agresszió fölött. Az nem fogadható el érvként, hogy „a gyerekek már csak ilyenek, szájalnak”. Sajnos magam is látom a csúfolódás, a lekicsinylő megjegyzések áldozatait és azt a lehetetlen helyzetet, hogy amikor segítséget kérnek, azt a választ kapják: „Ne árulkodj!” Ha az árulkodás és a segítségkérés között nem tud különbséget tenni egy pedagógus, az igazi öngól. A gyerekek között sokszor eltűrjük azt a beszédmódot, amelynek az egy ezredét sem tűrnénk el a felnőttek között.

Tud ezzel kezdeni valamit például egy hitoktató?
A hitoktatók, akik igazi frontharcosok, a templom, a szószék és a palást védelme nélkül, óraadói státuszban rohannak egyik iskolából a másikba, tele lelkesedéssel törekszenek a lehető legtöbb bibliai tartalmat átadni a gyerekeknek. A hittan azonban lehetne az a tanóra, ahol meg is lehet állni. Mindannak, amit a pedagógus vagy a hitoktató tesz, üzenete van, akár biblikus üzenete is. Mert ha Balázska azt látja, hogy Bence problémája miatt megáll a hitoktató, hogy azt megbeszélje vele vagy az osztállyal, akkor tudni fogja, hogy szorult helyzetében őrá is időt szánnak majd. Márk evangéliumában szerepel a vak Bartimeus meggyógyításának története. A tömeg épp csitítja a Jézus után kiáltozó Bartimeust, „és Jézus megállt”. Egy ismerősöm mondta egyszer, hogy számára ez a mondat az evangélium szíve. Jézus kilépett a tömeg sodrásából, és megállt valakinek a kedvéért, aki bajban volt. Nekünk is szembe kell mennünk olykor a rutinnal, hogy a feszültséggel telt légkörben, erőszakos helyzetekben, a belső káosszal küzdő hittanosainknak segítsünk gyógyító szavakat találni a sérelmeikhez. Nem csak a helytelen szavak miatt kell megdorgálni a gyerekeinket, rá kell néznünk a meglévő szituációra is. A gyerekek életéhez is hozzátartoznak a családi súrlódások, a kapcsolati krízisek. A bibliai történetek sok olyan tartalmat kínálnak, amellyel közvetlen vagy közvetett módon beszélni lehet az agresszióról, a harag kezeléséről. Az ószövetségi családok történetei például kiváló illusztrációk ahhoz, hogy mit jelent a másik ember megbántása, a szomorúság, a gyűlölet, a bosszú, a megbocsátás és persze a jóvátétel.

Visszatérve a csúnya beszédhez: mi is hallunk sokszor az utcán, a boltban, a buszon nemcsak káromkodást, de akár szitokszót, ezeket a gyerekek sokszor beemelik a saját szókincsükbe is. Hol szól a Biblia arról, hogy ne beszélj csúnyán? Nekem most Máté evangéliuma jutott eszembe: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami kijön a szájából...”
A kommunikáció csak egy formája a viselkedésnek. Mindig hiányérzetem van, amikor úgy beszélünk a kommunikációról, mintha az csupán tanulható technika lenne. A kommunikációnak, a szónak a szívhez van köze. És Jézus itt erről beszél, a szívről. Egy másik helyen azt mondja: „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Mt 12,34) Vagyis abban, ami a szánkon kijön, benne van a jellemünk, az élettörténetünk, a hiedelmeink, az érzéseink, az aktuális helyzetünk, az egész valónk. A beszédből az egész gondolkodási séma megfejthető. Tehát amikor az előbbi idézettel azt is mondja a Biblia, hogy a nyelvezetünk, beszédmódunk szembesít bennünket a lelkünkben hordozott tartalmakkal. A szív nagyon mély kút, időnként érdemes saját magunkat is kívülről hallani. Szerintem Pál apostol intése még egy fontos Ige a témában: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat, hanem csak akkor szóljatok, ha az jó a szükséges építésre, hogy áldást hozzon azokra, akik hallják.” (Ef 4,29)

Sokféleképpen vissza lehet élni „Isten nevével”, nem véletlenül van belefoglalva a tízparancsolatba: „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét!” Ez nemcsak durva káromkodás, de hamis eskü is lehet, vagy szembefordulás Istennel, amikor fájdalom éri az embert, és perlekedik az Úrral. Vagy be lehet rángatni Istent egy követelőző imába is. Ez is a nevének hiábavaló használata?
A zsoltárok könyve gazdag példatár arra, hogy aki üldözöttnek érzi magát, aki tele van indulattal, jogos vagy annak vélt haraggal, hogyan jut el ennek kifejezéséig. Hogy fájdalmában, kínjában nem válogatja meg a szavait. Perlekedik emberekkel, Istennel is akár, amikor azt mondja: „kár volt megszületnem”, vagy „hogy engedheti ezt az Úr”. És hogyan jut el a sértett ebből a helyzetből oda, hogy végül Isten kezébe tudja letenni az ügyet, és el tudja engedni a haragját. Ezért a zsoltárok könyve az elengedés tudástára is.

Azt is írja a zsoltárok elemzésénél, hogy azok szerzői maguk is olykor kifejezetten agresszívnek tűnhetnek.
A keresztyén hagyomány a jézusi szelídség nyomán az erőszak minden fajtáját – a verbálisat is –, sőt már a hozzá vezető érzelmeket is tiltotta. A harag például a hét főbűn egyike volt, mivel sok egyéb bűn okozójának tartották. A haragtól való félelemnek, tartózkodásnak erős alapjait találjuk az Újszövetségben. „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj! Mert aki öl, megérdemli az ítéletet. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki haragszik testvérére, megérdemli az ítéletet, aki pedig azt mondja testvérének: Ostoba! – megérdemli, hogy a nagytanács elé kerüljön; aki pedig azt mondja: Bolond! – méltó a gyehenna tüzére.” (Mt 5,22) Vagy: „Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen [...] Mindezek fölé pedig: öltsétek magatokra a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent.” (Kol 3,13–14) Ezek az újszövetségi Igék mélyen belénk vésődtek, és ezekhez képest érezzük erősnek a zsoltáros szavait. A zsoltárok könyve, amely liturgikus használatán túl személyes imádságok könyvének is tekinthető, nem a jámbor hívő csendes belső szobájába vezet bennünket. Éppen ellenkezőleg. A zsoltárok szenvedélyesek, papírra vetve is hangosak. De ez a szenvedélyesség nemcsak a harag, hanem egyidejűleg a szeretet kifejeződése is. Csak az tud így haragudni a rosszra, aki nagyon szereti a jót. Illetve nem szereti igazán a jót az, aki még sohasem haragudott a rosszért. A zsoltárírók nem túloznak, az erős kifejezések valóságos szenvedést írnak le. És nem kérhetjük számon rajtuk, hogy nem elég tapintatosak és választékosak, miközben az életükre törő, egzisztenciájukat fenyegető ellenségeikről panaszkodnak.

De a verbális agresszióval együtt jár az önfegyelem megingása.
Az újszövetségi igehelyek és a hagyomány is úgy írja le a keresztyén életvezetést, mint amelynek egyik legfontosabb vonása az önfegyelem. Mivel az Újszövetség igen erős határvonalat állít az óember és az új ember valósága közé, ezzel együtt minden pozitív emberi tulajdonságot, viselkedési mintát az utóbbihoz, az újjászületett emberhez kapcsol. A jézusi szelídséghez képest megkérdőjelezhetőket pedig magától értődően nemkívánatosnak minősíti, mint ami a megtérés előtti állapot sajátja. Nem számol az emberi természet összetettségével, az emberi kapcsolatok ellentmondásosságával. A szeretet nevében a haragot és az agressziót kizárólag negatív előjellel említi. De nem akar tudni a mindenek fölé helyezett szeretet másik arcáról sem, amely olykor lehet manipulatív, dühítő vagy fojtogató. Ez a magas ideál és utópisztikus cél elhomályosította az ószövetségi haragvó Isten képét, a próféták ostorozó fellépését, amellyel a hit ellenségeit intették, de még a templomtisztító Jézus, sőt az evangélium tisztaságát, a gyülekezetek egységét oroszlánként védelmező Pál apostol alakját is. A Biblia egyébként mindenestől nagyon becsületes és hiteles könyv, mert őszintén feltárja a mi emberi oldalunkat. Pontosan azért szeretem ezeket az imádságokat, mert a zsoltáríró ilyenkor jobban hasonlít valós önmagunkhoz, mint ahhoz a hívő emberhez, akit elképzelünk. Erős keresztyén ideál él bennünk arról, milyennek kellene lennie a hívő embernek: aki mindig békés, kedves, fogadókész. A Bibliában, különösen az Ószövetségben nem ilyenek a hívő emberek, hanem olyanok, mint mi vagyunk a valóságban. Én ebben sokkal inkább érzem Istennek a lehajlását, hogy nem kell felkapaszkodnunk, lábujjhegyre állnunk, mert Jézus Krisztus jött el ide, a legmélyebb pontjainkat is megjárta. Nem kell becsomagolni azt, ami fáj nekünk, ő úgyis tudja. Nem kell ködölni azért, hogy őt kíméljük. Nagyon szeretem őt azért is, mert előtte lehetek az, aki vagyok. És ha néha súlyos kifejezéseket használok is, vagy nem egészen biblikusakat, ő tudja, hogy akkora a fájdalmam, olyan dolgok tolulnak fel bennem, amelyekhez nem tudok kevésbé erős szavakat találni. Nem a „csúnya beszédet” szeretném legalizálni, de amikor súlyos szavakat hallok emberektől, főleg olyanoktól, akikre egyébként nem jellemző, akkor nem a moralizálás a dolgom. Sokkal inkább az, hogy kijelzőnek tekintsem a szavaikat, és felfigyeljek arra, hogy extrém módon le vannak terhelve.

Sokszor hallani azt a fordulatot, hogy „Isten bizony”. Ez is Isten nevének egy-fajta emlegetése. Ön ezt hova sorolná?
Ez egy köznapi esküformula. A felhasználó feltételezi, hogy ha Isten nevét ilyen módon említi meg, az megerősíti mondandója igazságát. De erről Jézus azt mondja: „Ellenben ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem, minden további szó a gonosztól van.” (Mt 5,37) Vagyis nincs szükségünk arra, hogy Isten nevével hitelesítsük önmagunkat. Ha igazat szólok, nem kell erőlködnöm, hogy a másik elhiggye. Ha meg hazudok, akkor Isten nevének emlegetése nem segít rajtam. A Misszió című film egyik jelenete jutott eszembe, amikor a főszereplő egy súlyos határhelyzetben a jezsuita lelki atyjától kér áldást kétséges vállalkozására. Ő azonban, noha teljes szívével szereti a rendtársát, maga is bizonytalan, és nem áldást ad, hanem ezt mondja: „Ha tiszta a szíved, és Isten szerint cselekszel, akkor Isten áldása veled lesz. Ha meg nem, akkor az én áldásom nem segít rajtad.” Vagyis Isten még az áldásba foglalt nevének emlegetésével sem kényszeríthető semmire. Isten nem engedi, hogy a szavakkal manipuláljuk, ő azt nézi, ami a szívben van. Ha igényesek vagyunk arra, ami a szívünkben van, az megmutatkozik majd a beszédünkben is.

Hogyan találhatjuk meg a gyógyító kommunikációt?
„Élet és halál van a nyelv hatalmában” – ahogy a Biblia mondja (Péld 18,21). Mi most a lélekölő kommunikációról beszéltünk, de a gyógyító szónak a szó szoros értelmében életet munkáló hatása van. Ki ne tapasztalta volna, hogy a jó helyen, jó időben elhangzó megfelelő mondat egy csapásra kirántotta a kátyúból, elfújta a szomorúságot, megtöltötte vitalitással, kreatívvá tette, új reményt adott? Mert ilyen megelevenítő mondatok is elhangzanak közöttünk. És ezeknek is valóságos hatásuk van. A jónak, az éltető szónak is megvan a gyümölcse, és az is terjed. Ha valaki jó mondatokat akar mondani, annak értelmes beszédeket kell hallgatnia, és sokat kell ízlelgetnie Isten szavát, amelynek a legjellemzőbb tulajdonsága, hogy hat. Elvégzi a dolgát, „mint az eső, amely leszáll a földre, és termővé teszi azt” (Ézs 55,10–11). Erős szó, teremtő szó, arra is képes, hogy gyógyítsa az emberi szavak ütötte sebeket, és hogy felülírja bennünk azoknak a hatásait. Van egy kétsoros versrészlet, amelyet régóta őrzök magamban: „Mikor rajtam szavaknak rontása van, te szólj egy szót, Uram!” Nem emlékszem már pontosan, hol olvastam és mikor, de arra igen, hogyan hatott rám. Vélemények, kritikák, félreértések, csúsztatások kereszttüzében voltam akkortájt, de megnyugodtam, hogy van több ezeknél. A végső szó Istené. Az ő szava, az más! És ez a gondolat felemelt, továbblendített.