Amikor a hívő embernek családja lesz, újra kell terveznie a templomba járását. Sokan ilyenkor elköltöznek nagyobb lakásba, kisebb településre. És nemcsak a környezetük változik meg, hanem az igényeik is módosulnak. Más lesz az életritmusuk, a dolgos hétköznapok után új értelmet nyernek a hétvégék, és már nem csak a saját szükségletük fontos. A gyülekezetbe járásnál az is szempont lesz, hogy az édesapán kívül a csecsemőt ringató édesanya, az óvodás és az iskolás gyermek is megtalálja-e a helyét. A Délegyházi Református Egyházközség lelkésze, Sáska Attila szolgálata kezdete óta, nyolc éve éppen ezen dolgozik.
A Budapesttől mintegy harminc kilométerre fekvő Délegyháza 1992 óta büszkélkedik református templommal. Az egykor társegyházban működő gyülekezet vezetését 2016-ben vette át Sáska Attila lelkipásztor és felesége. Elődei, Bóna Zoltán és felesége körültekintéssel készítették fel arra a jövőképre, ami be is következett: az egykori tanyavilágból és faluból álló településen hirtelen gomba módra szaporodni kezdtek a családi házak, rengeteg kisgyermekes család költözött a fürdőzésre is alkalmas tavairól híres községbe. Kevesebb, mint egy évtized alatt duplájára nőtt a lakosságszám, amelynek nagy része a 35-40-es korosztályt képviseli. Ezzel a folyamattal párhuzamosan a református gyülekezet összetétele is megváltozott. A kezdetben pár tucat idősebb hívő mellett kisgyermekesek kezdtek kopogtatni a modern stílusú templom kapuján. A gyarapodást jelzi, hogy a nyolc évig missziói egyházközségként működő közösség januártól önálló egyházközséggé vált. A hatszáz, magát reformátusnak valló ember közül kétszázan a választói névjegyzékben is szerepelnek.
Fogalmazhatunk úgy, hogy Sáska Attila annak idején merész volt. A harmadik héten ugyanis megváltoztatta az istentisztelet kezdő időpontját: fél 9-ről 10 órára. Tudta, hogy a családok a korán kelős hétköznapok után hétvégén bizony szívesen szundítanak kicsit tovább. Ahogy visszaemlékszik, nem volt osztatlan az öröm: az idősebb, régóta templomba járó asszonyok kérdőn néztek ugyanis a lelkészre: vajon így hogy lesz kész a vasárnapi húsleves… A kezdeti rugalmatlanságot és értetlenkedést azonban mára már maguk mögött hagyták, és egy csecsemőtől az idős korosztályig mindenkinek az igényét felismerő és arra reagáló, mégis összetartó közösségé vált a gyülekezet.
Sáska Attila sikerként értékeli ezt, de fontos hangsúlyozni, hogy e mögött rengeteg munka és feláldozott, a családjától elvett idő van. Feleségével, Sáska Attiláné Bernadettel, vagy ahogyan a hittanosok hívják, Betti nénivel közösen vallják, hogy ez az életük. Négy gyermeket nevelnek, és a másnak hétvégi napok számukra tennivalókkal telnek. A szolgálatuk kezdetekor próbálkoztak hétköznapi programokkal, de rájöttek, hogy szét kell szedni a korosztályokat. Ha ugyanis ezt megteszik, az egyes foglalkozásokon ugyan kevesebben, de összességében lényegesen több embert tudnak elérni, mint a gyűjtőfoglalkozásokon. A hétköznapi mókuskerékkel járó kötelezettségek miatt pedig csak hétvégén tudják megszólítani őket. – Aki ezt nem tudja így csinálni, találjon más hivatást magának, ezt másképp nem lehet. Én ajándékba kaptam az életemet Krisztustól, és amit tudok, hálaáldozatként visszaadom neki. Ez pedig az idő. Amit adott esetben a gyerekektől és a házastársamtól veszek el – fogalmaz Sáska Attila. Persze a lelkész nem egyszer „kárpótolva” van mindezért, amikor például a gyülekezet tagjai a házaspár segítségére sietnek egy-egy egész napos alkalmon.
Miután meghozták a döntést, hogy rászánják a szombatjaikat, viszonylag gyorsan kialakult a rendszer. A hónap első szombatja a kicsiké. Ide azok is elhordják az óvodás és alsó tagozatos iskolás gyerekeiket, akik nem ülnek minden vasárnap a templomban. Sáska Attila azt mondja, ez nem baj: ha segítik a házaspárokat abban, hogy ilyenkor kényelmesen kitakaríthassanak vagy nyugalomban bevásárolhassanak, akkor már megérte.
A második szombaton az eggyel idősebb korosztályt, az ifjúság tagjait szólítják meg, a rá következő hétvége pedig az egyetemista kör és a fiatal felnőttek ideje: a kollégiumi elfoglaltságok és a családi szombati idő miatt velük vasárnap délutánonként találkoznak. A lelkipásztor szerint kulcsfontosságú a velük való foglalkozás, hiszen belőlük lehet a kicsik hitoktatója vagy önkéntes terelgetője. A hónap utolsó szombatja pedig a felnőtteké.
Igen, joggal merül fel az olvasóban a kérdés, vajon a lelkész és felesége hogyan oldják meg a gyerekeik felügyeletét. Nos, Sáska Attiláék erre is megtalálták a megoldást: amíg a csendesnap zajlik, az altemplomban az ifivezetők vigyáznak a kisgyermekekre. Itt szándékosan nincs foglalkozás, csak gyermekfelügyelet. Mostanában született meg az igény egy hét közbeni baba-mama körre is, és a lelkész felesége is épp most van abban a helyzetben az egyéves babájával, hogy érintettként még hitelesebben tudja megszervezni és levezetni ezeket az alkalmat – áprilisban talán el is kezdődhetnek a foglalkozások.
Persze az újítások – ahogy az istentisztelet időpontjának módosítása is – konfliktusokkal járnak. Amikor néhány éve Sáska Attila azzal az – akkori saját bevallása szerint is – őrült ötlettel állt elő, hogy beüvegezi a karzatot, hogy a kismamáknak is legyen helyük, néhányan csak felhúzott szemöldökkel néztek rá, mások fel is háborodtak. Aztán lassan összegyűlt a pénz, a lelkész pedig a szorgalmasabb hívekkel együtt – magad uram, ha szolgád nincsen alapon, na meg spórolás gyanánt – saját kézzel kezdett az építkezésbe. Amióta elkészült a fűtött, lakályos helyiség, azóta a vasárnapi istentiszteleten az édesanyák ott hallgatják és kísérik figyelemmel az istentiszteletet, amennyire a karonülő és izgő-mozgó kisdedeik ezt hagyják.
Ez a kényelmes szoba azonban nem csak a kisgyerekeké. A lelkész és felesége itt tartják ugyanis a hét közbeni hittanórákat. A tanrendbe beépített lelki alkalom Sáska Attila szerint sokkal termékenyebb lehet ezen a helyen, de nem csak ez a szempont az iskolából való átsétálásban. A gyerekek megszokják, megszeretik a templomi közeget, így a hétvégi alkalomkor nem feszülten, félelemmel telve jönnek be az épületbe, hanem úgy, mintha hazajönnének. A lelkész kiemeli, hogy ez a komfortérzés kulcsfontosságú. Úgy véli, ma sem gyermek, sem felnőtt nem fog egy hideg, dohos épületbe bejönni azért, hogy Isten Igéjét hallhassa, ha viszont megteremtjük ezt a kényelmet, az otthonosságot, akkor szívesebben jön, és talán Isten Igéje hatására marad is… És ehhez nem árt némi motiváció, a lelkipásztor említ ugyanis egy Délegyházán jellemző vélekedést, ha úgy tetszik, tévhitet. – Sokan azt hiszik, hogy a templom arra van, hogy kereszteljünk. Elhozzák a gyermeket, de ezek után sokszor nem is látjuk újra a családot. Éppen ezért a mi rendszerünkben a kereszteléshez azt megelőzően háromszor részt kell venni a vasárnapi alkalmon. Ez egy jó szűrő, és megfelelő arra is, hogy a keresztelési alkalomra már fesztelenül és kíváncsian, az Igére valóban figyelő szívvel érkezzen a család – avat be a rendszerükbe.
Alapvető ugyanakkor, hogy a családokat érintő alkalmak mellett létezik a klasszikus, hét közbeni bibliaóra is. A régi „nagy öregek”, a férfiak és asszonyok ilyenkor beszélgetnek, imádkoznak, Igét olvasnak. Sáska Attila szerint ez a korosztály – ha számban nem is meghatározó már Délegyházán – nélkülözhetetlen. Ők az alapjai annak a sikeres munkának, amelynek a gyümölcseit közösen élvezhetik. A változások kezdetekor sok szépkorú – a újonnan megjelenő fiatalok miatt joggal – kissé mellőzve érezte magát. A lelkész nagyon figyelt ilyenkor arra, hogy – bár egy-egy problémára mindig talált megoldást – éreztesse a nénikkel, bácsikkal, hogy örülnek a jelenlétüknek, és szükség is van rájuk. Az idei presbiterválasztáson is szerette volna benn tartani az idősebb tagokat, akik közül sokan arra hivatkozva mondtak le a szolgálatról, hogy a fiatalok már jobban tudják ezt csinálni.
A délegyházi lelkész minden számára új arcot megszólít. Sokszor tévedésből azt is, akivel már találkozott, csak régen. Ilyenkor kicsit ugyan pironkodik, de szerinte ez kisebb baj, mintha nem keresné a kapcsolódást. Meggyőződése, hogy nagyon fontos a stílus. Vallja, hogy lehet úgy érdeklődő, hogy nem kér számon. A templomba betérőknek tudniuk kell, hogy ezen a helyen szeretettel és nyitottsággal várják őket, és nem csak az istentiszteleten. Ezt a nyitottságot emeli ki a vegyes házasságokra vonatkozó kérdésnél is. Úgy látja, hogy az általános elköteleződés hiánya miatt ez már nem akkora probléma, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Ha az egyik fél náluk otthonra talál, szinte garantált, hogy a párja heteken belül csatlakozik. Érdekességképpen említi, hogy több olyan példát is tud, amikor az édesapa, a férj vonzotta be a gyülekezetbe a nőt.
Sáska Attila megszívlelendő gondolattal zárja beszélgetésünket: – Mai, kényelmes világunkban sok a kifogás. Csak egy dolog, hogy tudjuk, mire van szüksége a kisgyermekes családoknak. Természetesen szükséges az is, hogy felkínáljuk ezeket a lehetőségeket. A siker záloga azonban maga a család. Az édesanyának, édesapának kell meghoznia a döntést, hogy meglátja-e ezekben a Jézus Krisztus-i hívást, és elfogadja-e ezeket a lehetőségeket.