„Majd én sikerre viszem ezt a bőrtáskát” – határoztam el 2016-ban, amikor Pankotai Csaba bőrműves barátom megmutatta a varrás nélküli, úgynevezett akasztott-táska-modelljét. Elhatároztam, hogy életképes üzleti vállalkozást szervezek köré, amely leginkább külföldi értékesítésre alapul. Megvolt az üzleti tervem, százmillió forintnyi tőkét akartam bevonni a gyártás elindításához. Igyekeztem elméletben is felkészülni a teendőkre: beiratkoztam egy márkaépítő szemináriumra, amelynek önismereti része is volt. Gondoltam, nem árt, ha tisztában vagyok saját magammal, hogy mit kell erősítenem a képességeim közül. Az egyik feladat szerint száz szóból kellett kiválasztani a hozzám legközelebb álló ötöt, majd ezekből értelmes mondatot megfogalmazni. Nagy nehezen kiválasztottam a szavakat, és összeállt a mondatom: afrikai éhező gyerekeken szeretnék segíteni.
Aztán úgy adódott, hogy a táskaprojektet halasztani kellett, mert egyéb feladataim adódtak. Akkoriban a feleségem, Sári teljesen kimerült idegileg. Ebben jelentős része volt annak, amilyen züllött életet éltem. Nagy céget vezettem, jó fizetésem volt, fontos embernek éreztem magam, és úgy véltem, jár nekem a sok munka után a kikapcsolódás. Rendszeresen Budapesten töltöttem az egész éjszakát, míg a feleségem lényegében egyedül nevelte az akkor még hat-, négy- és kétéves kisfiainkat. Aztán 2016-ban Sári által térdre kényszerített az Úr: súlyos idegkimerültsége miatt hetekig ápolta édesanyja Debrecenben, a szülői házban, ezalatt nekem apává kellett érnem. Az elején fogalmam sem volt arról, hogyan működnek a háztartási gépek az otthonunkban, a gyereknek milyen fogkefe kell, melyiküknek hol keressem a ruháját, vagy hányszor és mit kellene enni adnom a fiúknak. Szándékosan nem akartam érdemi segítséget kérni, mert úgy gondoltam, itt az ideje megtanulni ellátni a fiaimat.
Sári hat hét alatt felépült annyira, hogy hazatérjen. Szabadnapot vettem ki, hogy rendezzük sorainkat, és átbeszéljük a „hogyan tovább?” szabályait. A kocsiban ültünk, amikor megcsörrent a telefonom: egy régi kedves ismerősöm hívott, hogy ügyvezetőt keres a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ). Őt kínálták meg a pozícióval, de nem vállalta. Kérték, ha tud, ajánljon valakit maga helyett. Rám gondolt. A kocsiban ki volt hangosítva a telefonom, így Sári is végighallgatta a beszélgetést. Ebben az élethelyzetben az emberi bölcsesség szerint inkább a stabilitásra kellett volna törekedni, mintsem fejest ugrani az újba, de egymásra néztünk, és nem volt kérdés: ha ez Isten akarata, akkor váltani kell.
Másfél hónappal később az MRSZ ügyvezetői székében találtam magam. Soha nem egyszerű egy karitatív alapítványt vezetni, de az első hónapok az átlagosnál is nehezebbek voltak, mivel több szempontból is padlón volt a szervezet. A Hungária körúti központban, az épület falán egy táblán ez áll: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek...” (Jn 15,16) Ez az Ige adott újra és újra erőt ahhoz, hogy folytatni tudjam a sokszor keserves és kilátástalan szolgálatot.
Csaknem egy év telt el, mire ismét eszembe jutott a félbehagyott táskaprojekt és az annak kapcsán elvégzett szemináriumon megfogalmazott cél: afrikai éhező gyerekeken szeretnék segíteni. Addigra már sok helyen jártam az Isten győztes bárányát ábrázoló logóval díszített zöld kabátban. Rájöttem, ha nem is Afrikában, hanem például Ózdon, Nagydobronyban vagy éppen Bangladesben, és nemcsak gyermekeknek, hanem más korosztálynak is, de végső soron azt teszem a hétköznapokban, amire már kisgyermekkoromban is egyértelmű elhívást éreztem.
Isten teljesítette az álmomat, de előbb térdre kényszerített. Bűnlátást adott, majd megvallásra, bűnbánatra kész szívet, nem mellesleg végül bocsánatot is.
Teljesült a vágyam, de előbb betett forró olvasztókemencéjébe, hogy megszabaduljak a salaktól.
S hogy mi lett a táskával? Most éppen a szeretetszolgálat kötelékében gyártunk hasonló modelleket hátrányos helyzetű munkatársakkal. Így az üzleti és a segítési szándék összeért, egymást erősíti. Ebben is bebizonyosodott számomra: Isten útjai kifürkészhetetlenek.
A szerző a Magyar Református Szeretetszolgálat szolgálatfejlesztési igazgatója
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!