Újra megfeszül a teste, nekilendül, de az utolsó pillanatban mégsem mozdul. Egyelőre el tud bújni a többiek mögött, még sokan várnak arra, hogy átfussanak a pörgő ugrálókötél alatt. Nagy nevetésekkel rohannak át egyre többen úgy, hogy a kötél nem érinti a testüket. A másik oldalon a társaik tapsolva fogadják őket. Már csak négyen maradtak, ő észrevétlenül próbál hátrébb húzódni. Messziről érződik, hogy fél. A túloldalról hangos biztatással hívogatják, de ő hátralép, és csak rázza a fejét. A barátnője mellé áll, szó nélkül odanyújtja a kezét és megszorítja. Nincs egyedül. Összekulcsolt kezeiket lóbálni kezdik az ugrálókötél ritmusára, a többiek is bekapcsolódnak, tapsolva erősítik az ütemet. Három, kettő, egy… De csak egyikük szalad át, ő kitépi a kezét a szorításból, és inkább nem mozdul. Újra egyedül marad. A gyerekek tanácstalanul egymásra néznek, visszafelé futni a kötél alatt tilos, a szabály az szabály. A Bárka kapitányai nem szólnak, pörgetik tovább az ugrálókötelet és várakoznak. A taps és a biztatás elhalkul, ő feladja, és szomorúan visszalép. A barátnője hirtelen felpattan, és oldalról megkerüli a kötelet. – Itt vagyok! – kiáltja, majd mosolyogva mellé áll, és újrakezdi vele a feladatot.
Három, kettő, egy… De csak egyikük szalad át. A barátnője nem mozdul, engedi, hogy egyedül birkózzon meg a feladattal. A túloldalon hatalmas üdvrivalgás várja a lányt, az egész csoport körbeveszi őt. A tapsviharba nagy kiáltással csatlakozik be Tibi is, aki egy nevelőszülői hálózattól érkezett, értelmi sérült fiú. Nem egy csoportba vannak beosztva, mégis figyelnek egymásra, a lány hálás mosolyt küld felé. Hömpölyög a balatonfenyvesi üdülő kertje, akármerre néz az ember, a Bárka táborba érkezett gyerekek játszó, dolgozó vagy épp elmélyült csoportjait látni. Tibi figyelme is visszatalál a feladatához, kártya segítségével kell elmondania, mit jelent számára a tábor. Hosszan keresgél, és bár csak egy kártyát szabadna választani, ő mindenáron kettőt akar. Ahogy elkezd beszélni, becsukja, összeszorítja a szemeit, a lapokat felmutatja a többieknek, hogy mindenki láthassa a tartalmukat. Tapintható a csend, társai türelmesen várják, hogy megszülessenek a szavak.
– A tábor eleje és a vége, ezt jelenti a két kártya… Nem először vagyok itt... És sosem hiszem, amikor elindulok, hogy újra megkaphatom, amit az előző évben. És mégis. Itt barátokat kapok. És apukákat, anyukákat kapok. És figyelnek rám. Rám!
A csoport kapitányának könny csillan a szemében, szorosan megöleli Tibit, miközben a csoporttársai ugratni kezdik. Pár pillanat múlva nagy nevetésben törnek ki mindnyájan.
Megszólal az ebédre hívó zene, a gyerekek már tudják, mi a teendő, elpakolják a játékokat, és beszélgetve elindulnak az ebédlő felé. – Tibi, várj! – kiált utána a lány a másik csoportból, és odafut hozzá, miközben átnyújtja a kulacsát: – Ezt itt hagytad a padoknál. Mi újság, mesélj?!
Átöleli a karjával a fiút, és együtt mennek ebédelni. Nincsenek egyedül.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!