A teremtett világ gondnokai – gondolatok a teremtés hetére

A körte és az alma már hullik a fáról, de sok virág még újra kinyílt az őszi esők után. A méhek dünnyögve gyűjtögetik a virágport a meleg napfényben, de délután már korán elbújnak, mert gyorsan hűl le a levegő. Ahogy József Attila írta, „batyuba szedte rongyait a nyár”, és elment más tájakra, ha néha-néha még vissza is kacsint. Hamarosan lehullanak a falevelek, kabátot veszünk, sálat kötünk, és kezdődnek a viták szülők és gyermekek között arról, hogy kell-e sapka.

Ilyenkor ősszel is számtalan csodát találhatunk a természetben, és nézve a téli álom előtt lassan átöltöző növényvilágot és a költözködő vagy nehezebb hónapokra készülő állatokat még inkább elgondolkodhatunk azon, hogy mi lenne, ha eltűnnének.

Egy pár évvel ezelőtti kutatás arra jutott, hogy az elmúlt ötszáz évben 73 emlős, madár, hüllő és kétéltű nemzetség halt ki. Nem faj, hanem fajok egész nemzetsége. Pedig Isten nem arra adott az embernek felhatalmazást, hogy elpusztítsa ezeket az élőlényeket, hanem arra, hogy „uralkodjék”.

„Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a szárazföldön mozgó minden élőlényen!” Arról lehet vitatkozni, hogy milyen hatalmat kell érteni ezen az uralkodáson, de az szinte biztos, hogy nem azt, hogy pusztítsuk el őket. Egy jó uralkodó nem feláldozza önös érdekei mentén azokat, akiken uralkodik, hanem megvédi őket minden veszélytől. Sokan közülünk azonban csak kihasználják a teremtett világot, mint a zsarnokok a rájuk bízottakat. A keresztyén embernek helyettük is a teremtett világ védelmére kell kelnie, és emlékeztetnie kell a bűnöst arra, hogy a világnak és a teremtményeknek nem tulajdonosa, csak Isten által megbízott gondnoka. És erre a gondnokra most még inkább szükség lenne, mint korábban.

„Földünk aktuális állapotát az utóbbi időben legtöbbször két szóval írják le: romlás és segítségre szorultság” – olvassuk az idei teremtés hete magyar nyelvű füzetében. A teremtés hete egy egész világra kiterjedő kezdeményezés, amely minden évben szeptember utolsó vasárnapján kezdődik és a teremtett világ megőrzésére bátorít mindenkit programjaival. Idén a Remény zsengéi témát választották, amelyhez Pál levele a rómaiakhoz adta az igei kiindulópontot:

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését. A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önként, hanem annak akaratából, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig. De nemcsak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek zsengéjét kapták: mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység, hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.” (Róm 8,19–25)

Reménységgel, de tettre készen kell hát a teremtett világ védelmére kelnünk, és nem legyinthetünk egy nagyot az egészre, mondván, mások nem tesznek semmit. Nem mondhatjuk, hogy én azért nem, mert nálam nagyobbak sem. Emlékezzünk ilyenkor arra, mit mondott Jézus a mustármagról, amelyhez a mennyek országát is hasonlította: „ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb lesz minden veteménynél, és fává terebélyesedik”.

Tegyük hát meg, ami tőlünk telik, és ne törjük le a remény zsengéit, hanem bízzunk növekedésükben! Ahogy a remény ott van minden őszben a tavaszra, és ott van az életünkben is „az örök élet reménységére, amelyet Isten, aki nem hazudik, örök idők előtt megígért”. A jelenések könyvében az angyal világosan fogalmazza meg Jézus üzenetét: „Íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint.” De addig is érdemes volna óvnunk ezt a világot, hogy jobb legyen benne élni, és ha egyszer vissza kell adnunk, gondnoki teendőinkkel rendben el tudjunk számolni a „tulajdonosnak”.