Szűnnek félelmeink

Az emberiség történelméről készült első és utolsó bibliai beszámoló szerint a félelem jelen van a földi életben. Az egyik szomorú beismerés: „szavadat hallottam és féltem” (1Móz 3,10), a másik pedig isteni kijelentés: „a gyáváknak nincs helye Isten országában” (Jel 21,8).

Félelem hangja hallatszik fülükben – írja Jób (17,21). De nemcsak fülünkbe, hanem egész lényünkbe szinte belerágta magát a félelem. Mondhatnánk: mindhalálig. Ezért is kötődünk annyira Megváltókhoz, aki megszabadítja azokat, akik a haláltól való félelem miatt egy életen keresztül rabok voltak (Zsid 2,15).

A félelemnek sok fajtája ismert: különböző élethelyzetekben, helyeken, bizonyos közegben fellépő félelmek, tömegtől, bizonyos emberektől, eseményektől, a delta vírusvariánstól, a bizonytalanságtól, az ismeretlenségtől, a jövőtől, az Antikrisztustól való félelem. Vannak reflexfélelmek, amelyek rövid ideig tartanak, mások pedig személyiségünkbe beépülnek, és egy életen át kísérnek.

Mindenesetre ezek érzések, de több az ember, mint az érzései. Azért, kedves olvasóm, ha félelem környékez, uralkodj rajta. Ne engedd, hogy akadályozzon. Ne fordulj vissza egy rossz érzés miatt. Napóleon egyik tábornokáról mondták, hogy az ütközet előtt kadetje megdöbbenve vette észre, hogy remeg a szája. – Tábornok úr, ön fél? – kérdezte. Így válaszolt: – Fiam, ha te félnél úgy, mint én, már régen hazamentél volna. Egyik sem hátrált meg. Ha erre nem futja erőnk, kérjük Isten erejét, szabadítását.

Gyakran úgy szabadulhatunk meg, hogy a félelem Isten előtti bűnné válik. Mint bűnt megvalljuk, letesszük Krisztus keresztjénél, és átvesszük a szabadítást, Isten pedig egy-egy konkrét félelmi területet megszüntet életünkben.

De ha makacsul megmarad a félelem, ami gyakran előfordul, tekintsd úgy, mint óembered maradványát (II. Helvét Hitvallás IX.), amellyel mindvégig harcolnod kell. Isten pedig biztat: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, az enyém vagy!” (Ézs 43,1)

Egyvalakitől kell félnünk: Istentől. Jézus maga mondta: attól féljetek, aki mind a testet, mind a lelket elveszítheti a gyehennában (Mt 10,28). Ezt mindenkinek parancsolja, hívőnek és hitetlennek – de nem egyformán.

Az istenfélelem bizonyos védelmet jelent az emberiség számára. Az istenfélelem hiánya pedig veszélyt rejteget. Gondoljunk az Elizeus korában történt szörnyű gyermektragédiára, amely éppen akkor következett be, amikor ezek a gyermekek – nyilván szülői példát követve – Isten ügyét és szent emberét gúnyolták (2Kir 2,13–24). A hitetlenség feszegeti a védelmező gondviselés határait.

Az élet utolsó perceiben is szükség van istenfélelemre. Hát nem féled az Istent?! – kérdezte a keresztre feszített lator Istent átkozó társától (Lk 23,41). Az emberiség utolsó napjaiban pedig ezt kiáltja majd az angyal: „Féljétek az Istent, és neki adjatok dicsőséget, mert eljött ítéletének órája.” (Jel14,7) Aki megfogadja tanácsát, nem fél az Antikrisztustól sem, mert élete el van rejtve Istenben.

Egészen különleges tehát a hívő ember istenfélelme! Nem rettegés ez, hanem tőle való szent függés, amelyet a kölcsönös szeretet éltet. Az Úr szeret, megváltott és megőriz. A hívő ember pedig szereti Istent, és nem akarja Szentlelkét megszomorítani, sőt, egy vágya van, hogy mindenben kedvében járjon, őt dicsérje és magasztalja.

Aki Jézus tanítványa, annak nincs oka a félelemre. Isten erősebb mindennél. Hisszük-e ezt? Isten szeret, és így mindent javunkra fordít. Nem követhet el hibát népének kormányzásában, mert minden annyira az ő kezében van, hogy semmit sem tehet, sőt meg sem mozdulhat nélküle (Heidelbergi Káté 28.). Azért bízzunk őbenne. Az ördögtől sem kell félni, mert Isten legyőzte ősellenségünket, és minden hatalmából megszabadított (Heidelbergi Káté 1.). A kárhozattól sem kell félni, mert abból kivont minket, és átvitt az ő országába (Kol 1,13). Isten félelmében növekszik a hit, erősödik a bizalom és szűnnek félelmeink.