Szociális munka a diakónia fényében

„A gép forog, az alkotó pihen” – vetette papírra egykor a nagy drámaíró. Mai egyszerű nyelven szólva, halandó emberi életünkre tekintve mondhatnánk, hogy a munka el van végezve, nyugodtan hátra lehet dőlni a mindennapok zajos útvesztőjében. Benne van ebben a megnyugvás és elégedettség érzése. Megnyugvás afelől, hogy a munkámat jól elvégeztem, megnyugvás a nyughatatlanságban azzal az érzéssel, hogy elégedett vagyok magammal és az elért eredményeimmel. Megnyugvás ez afelől, hogy feladatomat biztonsággal magam mögött tudhatom. Benne van az az elégedettség, hogy valami maradandót alkothattam, ha nem is a történelem asztalán, de legalábbis a magam esendő életében. És benne van a tudatnak az az emberi vágya, hogy biztonságos földi életem lehet.

A gyakorlati életben azonban ez a gondolat a legtöbb esetben csak utópia marad. Egyrészt a gép ugyan forog, de időnként nehezen, akár meg is áll. Az alkotó, (ebben az esetben) az ember pedig nem pihen, nem nyugszik. Végzi a feladatát, teszi a dolgát. Ez a gépiesség itatja át a legtöbb ember mindennapjait. Azokat a mindennapokat, ahol a környezetünk, az érzéseink, a fizikai valónk hatnak ránk és alakítják az életünket. Igaz lehet ez feladattól vagy szakmától, magánélettől vagy munkakapcsolattól kezdve az élet legkülönbözőbb színtereire. Igaz a legtöbb hivatásra is. És igaz szűkebb értelemben véve a szociális munkára és a szociális munkásra is, igen, be kell ismerni, hogy még a diakóniára és a diakónusra is.

Különösen igaz ez, amikor hivatásunk során olyan elesett emberekkel foglalkozunk, akik az életük valamely területén elakadtak. Olyan emberekkel, akik életük nehézségei közt olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, hogy muszáj volt külső segítségért folyamodniuk, mert a „gép már nem úgy forgott”. Van ebben kiszolgáltatottság, és van benne alázat. Van ebben fenntartás, de bizalom is. És van ebben némi siker, időnként sok csalódás is. A szociális munka talán egyik legnehezebb jellemzője az, hogy sikerben és számokban nehezen mérhető. Nem lehet okoseszközökkel helyettesíteni, meggyorsítani. Idő, sok idő kell hozzá a mai felgyorsult világban is. Ráadásul nem olyan munka, mint egy jó asztalosműhelyben, ahol ha a mester esetleg nem készül el a munkaidő végére, akkor sincs baj, mert a tennivaló másnapig megvárja úgy, ahogy azt hagyta.

A szociális munka teljesen más. Mindennap teljesen új feladat áll előttünk, hiszen emberekkel foglalkozunk. Számunkra idegen emberek megtisztelő bizalommal beengednek a mindennapjaikba, de eközben az életük zajlik. A „munka” nem úgy fogad másnap, ahogy „hagytuk”. Ennek okán sokféle érzés borítékolható a segítés során, azonban ott a „mégis”. A mégis az újrakezdésre, a segítés új irányának a tervezésére, az elengedésre.

Olyan csoda ez, amelyet leginkább az isteni gondviselés és törődés tükrén keresztül érthetünk meg. Annak a tükrén keresztül, ahogyan Jézus sem küldte el a tőle segítséget kérőt. Annak a tükrén keresztül, ahogy mi, segítők, diakónusok is megsegítésre, Isten segítségére, kegyelmére szorulók vagyunk.

A diakónia azon az alázatos felismerésen keresztül valósulhat meg, hogy mi magunk sem különbözünk a tőlünk segítséget váróktól. Csupán mások a nehézségeink. Annak a felismerésnek a tükrében, hogy Isten eszközei lehetünk az ő gondviselő munkájában és törődésében, már nem is láthatjuk másként a segítségnyújtást.

Ugyanakkor ebben a szolgálatban a szép köszönést újraértelmezve mondhatjuk el: „Isten hozott!” Isten hozott a szolgálatba, hogy a földi életben embertársaink és testvéreink segítésére, támogatására lehessünk, az Isten élő egyházának fontos tagjaiként. Mindemellett azt is elmondhatjuk a diakóniában, hogy a szolgálat során nem vagyunk egyedül a segítésben. Az Isten megy előttünk. Ő a mi támaszunk, ő adja a zsinórmértéket és tölti meg Lelkével szolgálatunkat a diakóniában is.