Szívvel látó egyház

A választás lehetősége nem mindig magától értetődő. Október a látás hónapja, és nem csak október 15., a fehér bot napja miatt. A jeles napok segítik a látást, mert elválasztják az ünnepet a mindennapoktól. Segítenek visszatekinteni, felismerni a hitvalló elődök életében azt az Istent, akinek szavára megújult gondolkodással éltek tovább. Isten nem változott. Ő ugyanaz maradt, és ma is ugyanazt akarja bennünk, velünk és általunk: hogy a szívünkkel is lássunk.

A vakok és a siketek közötti szolgálat egyházunkban ilyen szívbeli indulattal kezdődött, amikor Ravasz László püspök egyetlen fia agyhártyagyulladás miatt elvesztette a hallását, és segítséget keresett. Egy végzős teológus vállalta a feladatot. A püspök tanulni küldte, és amikor visszatért, elhívásában megerősödve kezdte el a missziót. Jakab Miklós több mint ötven éven át szolgált fáradhatatlanul feleségével, Rácz Erzsébettel együtt annak a nagy elődnek a nyomdokaiban, aki elsőként nyomtatott pontírásos bibliai könyveket. Matolcsy Miklósné Éberling Pálma Farmoson rendezte be nyomdáját. Megküzdött minden akadállyal, mert az őt elhívó és elküldő Istentől ő is megtanult a szívével látni. Nincs különbség látó és nem látó ember között, hiszen Krisztus látása nem a szem dolga, hanem döntés és akarat, hit és bizalom dolga, mindez pedig egészen átformálja az életünket.

Ki a látó ember? A Szentírás szerint az, aki a helyén van. Az, aki figyel, és cselekszik is aszerint, amit megláttat vele Isten Lelke. A próféták ilyen látó emberek (nábí) voltak. Az egyháznak is van prófétai küldetése. Isten népének tehát a helyén kell lennie. Sem önmagunkat, sem egymást nem tudjuk látóvá tenni. Szívvel látni azonban mindannyian tudunk Krisztus szeretete, az Ige és a Lélek által.

A fehér bot jelzés sok-sok piktogramon ott van, próbálva észrevehetővé tenni a köztünk élő látássérülteket, akiket nagy számuk ellenére alig vesz figyelembe a látó világ. Akik maguk is érintettek, akiknek a családjában van látássérült ember, azok veszik észre a fehér botot. Magyarországon évente megrendítően sokan, két-négyezer ember veszíti el a látását részlegesen vagy teljesen. Hazánkban – a 2019-es adatok szerint – negyvenötezer súlyosan látássérült és húszezer vak ember él. Azoknak, akik felnőttként veszítik el a látásukat, a mindennapi dolgok újratanulása mellett belső, lelki harcaikkal, a rájuk szakadt világtalanság ismeretlen helyzetével is meg kell küzdeniük. Egész családokat állít próba elé, hogy a szerettük, aki eddig látott, most nem lát. Pedig ma már nemcsak fehér bot, hanem intelligens, szonár- és szenzortechnikával készített, sőt – a Magyar Bionikus Látásközpont fejlesztésében – az okostelefonokhoz hasonló adatátviteli eszközök állnak rendelkezésre. Vannak szervezetek, intézetek, akikre rábízhatjuk őket, amiért hálásak lehetünk. Ez azonban nem mentesít bennünket az alól, amiben Krisztus példát adott Bartimeus meggyógyításával (Mk 10,46–52).

Legyünk hálásak az innovatív technikai eszközökért, legyünk hálásak a vakok között szolgáló látókért, önkéntesekért, lelkészekért, és kérjük Isten Lelkének világosságát és bátorságát, hogy szívvel látó egyház legyünk.

Lassan tíz éve annak, hogy egy kárpátaljai kis faluban az ott szolgáló lelkipásztorral együtt meglátogattunk négy látását elvesztett, idős testvért. Fehér botokat ajándékoztunk nekik, hogy könnyebbé tegyük kimozdulásukat a bezártságból. Az egyik asszony szavai ma is megrendítenek: „Az ajtóba állok, hogy megnézzem, nappal van-e, vagy éjszaka. Ha zajokat hallok, vagy érzem a nap melegét, akkor nappal van. Ha túl nagy a csönd, akkor éjszaka.” Amíg mi, látók nem kiáltunk hitben, hogy Krisztus tegye látóvá a szívünket, addig az egyházban is csönd és éjszaka van. Akkor pedig senki nem cselekedhet. Ha azonban kiáltunk Krisztushoz, és a jeleket látva cselekszünk, felragyog a világosság látók és nem látók szívében. Akkor elkezdődhet a szívvel látó egyház szolgálata.