Szellemi honvédelem

Rengeteg tankönyv idézi azt a szállóigévé vált, hol Napóleonnak, hol (tévesen) Talleyrand-nak tulajdonított híres mondást, amely szerint a Bourbonok „semmit sem tanultak, és semmit sem felejtettek”. A pattanásig feszült mai politikai helyzetben, amikor Európa egyre közelebb sodródik a harmadik világháborúhoz, úgy tűnik, vén kontinensünk felelős vagy inkább felelőtlen vezetői félig-meddig az abszolutista francia uralkodókhoz hasonlítanak: semmit sem tanultak, de mindent elfelejtettek a múltból, különösen a két világháború borzalmaiból. Nem tanulták meg, vagy ha igen, már elfelejtették, hogy mindkét szörnyű világégés elkerülhető lett volna, ha az akkori vezetők kellő józanságot, felelősséget és önmérsékletet tanúsítanak.

Bár a történelem nem ismétlődik, mondják komoly történészek, de (mint Mark Twain írta) rímel. Vagyis vannak hasonlóságok, olykor döbbenetes párhuzamok, amelyekből tanulni kellene és lehet is, ha emlékezünk rájuk és tanulmányozzuk őket. Mivel a jelenlegi világpolitikai helyzet némiképp hasonlít a nyolcvanöt évvel ezelőttihez, amikor Európa már csak egy lépésre volt a második világháború kitörésétől, most szeretnék emlékeztetni arra, hogy egy akkor huszonhét éves magyar író, újságíró a Magyar Nemzet napilapban meghirdette és megindította a Szellemi Honvédelem mozgalmat.

Szabó Zoltán a népi írók és szociográfusok csoportjának egyik legkiválóbb, országos hírű tagja volt már, amikor 1939 tavaszán Pethő Sándor alapító-főszerkesztő hívására a Magyar Nemzet belső munkatársa, publicistája lett. Svájci minta alapján – amelynek fő célja az volt, hogy a lakosságot védetté tegye a nagynémet befolyással és a nemzetiszocialista (náci) ideológiával szemben – ő kezdeményezte és szerkesztette a Szellemi Honvédelem rovatot, amelyet a főszerkesztő támogatásával 1939. július 9-én indított el. Beköszöntőjében jelezte, hogy a jövőben hétről hétre egyoldalnyi terjedelemben „külön is közöljük mindazt, ami magyarabb ítéletekhez és a magyarabb magyarság kiműveléséhez segítheti az olvasót”. A magyar irodalom és művészet által, régi nagyjaink észjárásának, tudásának, tapasztalatainak átadásával akarta „visszatéríteni” magyarrá a magyart, felszabadítani és propagálni a magyarság törzsökös nemzeti tulajdonságait és idő fölötti hagyományait.

Mi értelme és haszna van a jelen gondjai-bajai, mindennapi feladatai közt régi könyvekből, holt költőktől, íróktól, történelmi személyiségektől idézeteket közölni? – kérdezhették sokan nyolcvanöt éve, és ma alighanem még többen. Szabó válasza ez volt: tanítást és ne vigasztalást merítsünk a múltból. Szerinte magyar földön a múlt szó nemcsak azt jelenti, ami elmúlt, ami bevégeztetett, hanem olyasmit is, ami folytatódik. Mert a magyar múlt: visszatérő múlt. Itt minden, ami megtörtént, vissza-visszatér a jövőben, hibáink is, küzdelmeink is. „Nincs igazán nagy magyar hadvezér, államférfi, költő, kinek nemzetmegtartó terve elavult volna. A két ellenfél, ami ellen e földön a nagyok harcoltak: a külső ellenség és belső tunyaság, mintha örökkévalók lennének. Ezért örökkévaló az ő harcuk is. Itt a műveknek csak a stílusa évül el, nem a mondanivalója”. Az ősök tisztelete nálunk nem a halottak tisztelete, hanem az életre hívottak segítségre kérése – hangsúlyozta. Ezért kell elővenni és olvasni a régi magyar könyveket, elősegíteni a magyarság fennmaradásáról és hivatásáról szóló írásokban való elmélyedést és tanulást.

A Szellemi Honvédelem rovatban az olvasók kezébe adta azokat a magyar múlt szellemi kincstárából elővett szellemi fegyvereket, amelyekkel a magyarok védekezhetnek az idegen eszmei bacilusok ellen. Bár a terv módszeres megvalósítását a háború kitörése megakasztotta, Szabó Zoltán kezdeményezése, úgy vélem, a mai veszélyes helyzetben is példamutató és folytatható minden magyar írástudó számára, akinek fontos a magyar nemzet lelki függetlensége, szellemi és biológiai megmaradása, megerősödése.

A szerző a Magyar Nemzet szerkesztője, a Protestáns Újságírók Szövetségének titkára