Szavaink súlya

Már hitvalló magyar őseinknek is nehézséget okozott, hogy tetteikkel és szavaikkal egyaránt az Úr dicsőségére éljenek. Egy debreceni, 1560-ból származó közös gyülekezeti bűnvallásban ezt írják: „Életünknek rendiben igen megbántottunk, mi nagy sok bűneinkkel Téged bosszantottunk. Gonosz szóval, szándékkal, látással, hallással, irigységgel, mordsággal, rágalmazásokkal. Szitkos, átkos voltunkkal, haragtartásunkkal, hamisan mi hitünket gyakran mondásunkkal. Isteni káromlással, és hitetlenséggel, mi nyomorúságinkban békételenséggel.” (Református énekeskönyv, 326. dicséret)

De nemcsak magyar református őseinknek, hanem már sokkal korábban az első keresztyéneknek sem volt egyszerű a beszéd megfegyelmezése. A szavakkal okozott bűnökre Jakab levele így hívja fel a figyelmet: „Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét.” (Jak 3,2)

Beszédünk során van, hogy csak arra koncentrálunk, amit Pál kér: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.” (Kol 4,6) Elfelejtjük, hogy nem elég, ha a beszédünk kedves, de igaznak is kell lennie. Előfordul, hogy ferdítünk a tényeken, és azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mi csak nem akarjuk megbántani a másikat, hiszen „a higgadt válasz elhárítja az indulatot, de a bántó beszéd haragot támaszt” (Péld 15,1). De a kedvesen elmondott féligazságainkkal nem feltétlen a másikat, hanem inkább csak magunkat, kedvességünk látszatát akarjuk megvédeni.

Az Amerikai Pszichológiai Társaság egyik tanulmányában olvashatunk egy kísérletről, ahol egyetemisták játszottak online játékkal, és a megszerzett pontszám arányában pénzjutalomban részesültek. A számítógép manipulálta a pontokat, így mindenki maximális pontszámot kapott. A játékosoknak majdnem a negyede nem merte bevallani, hogy a lehető legtöbb pontot érte el. Inkább a saját pénzjutalmukat csökkentve kevesebbnek hazudták az eredményüket azért, hogy őszintének tűnjenek a játékvezető szemében.

A Bibliában is olvashatunk önvédelmi hazugságokról. Ábrahám Gerárban azt hazudta Sáráról, hogy a húga, és így nyugtatta magát: „Azt gondoltam, hogy nincs istenfélelem ezen a helyen, és megölnek a feleségemért. De ő valóban a húgom is, az apám leánya, csak nem az anyám leánya; így lett a feleségem.” (1Móz 20,11–12) Önmagunkat védve még az is előfordul, hogy nemcsak az embereknek, de magának az élő Istennek is hazudunk. Ezt tette Sára is, mikor felnevetett az Úr kijelentésén, miszerint öreg korára gyermeke fog születni. „De az Úr megkérdezte Ábrahámot: Miért nevetett Sára…” (1Móz 18,13a) „Sára azonban tagadta: Nem nevettem! – mondta, mert félt. Az Úr azonban így szólt: De bizony nevettél!” (1Móz 18,15)

A féligazságok és a hazugságok egy másik formája, mikor Istenre hivatkozva igazságnak állítjuk be azokat. Jákób is Istenre hivatkozott, mikor a bátyjának adta ki magát és megszerezte az elsőszülöttségi áldást: „Jákób ezt felelte apjának: Én vagyok Ézsau, az elsőszülötted.” (1Móz 27,19a) „Izsák azt kérdezte a fiától: Hogy találtál vadat ilyen hamar, fiam? Ő erre így felelt: Mert Istened, az Úr elém vezette.” (1Móz 27,20) A mai ember talán nem hazudik Istenre hivatkozva úgy, mint Jákób, akinek a neve is csalót jelent. De előfordulhat, hogy azzal hitelesítünk egy féligazságot – vagy a fejünkben a másikról összeállt „igazságot” – hogy hozzátesszük: „Imádkoznunk kell ezért!” , „Imádkoznunk kell érte!” Ilyenkor Isten segítségül hívására hivatkozva igaznak állíthatjuk be a hamisat, elfeledve a parancsolatot: „Ne tanúskodj hamisan felebarátod ellen!” (2Móz 20,16) Pál levele arra szólít fel minket, hogy „…vessétek le a hazugságot, és mondjatok igazat, mindenki a felebarátjának, mivelhogy tagjai vagyunk egymásnak. Haragudhattok, de ne vétkezzetek: a nap ne menjen le haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek.” (Ef 4,25b–27)

A Bibliában olvashatunk eskütétellel kapcsolatos felszólításokról is. Nem hiába hangzik így a harmadik parancsolat: „Ne mondd ki hiába Istenednek, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül azt, aki hiába mondja ki a nevét!” (2Móz 20,7) A bibliai időkben az Isten nevére esküdés hitelesítette az eskütevőt, míg az esküszegés hiteltelenítette az Isten nevét: „…megmondatott a régieknek: Ne szegd meg esküdet, hanem teljesítsd az Úrnak, amit esküvel fogadtál!” (Mt 5,33b) Jézus még tovább megy, mikor azt kéri tőlünk, hogy ne is esküdjünk. „Ellenben ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem, minden további szó a gonosztól van.” (Mt 5,37) És ezt is mondja: „…minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján: mert szavaid alapján ítéltetsz majd igaznak, és szavaid alapján ítéltetsz majd bűnösnek” (Mt 12,36b–37).

Káromlásról és átkozódásról is olvashatunk mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Ma talán már el sem tudnánk képzelni, hogy egy káromkodásért halálbüntetés rójon ki a bíróság valakire, de Mózes idejében ez megtörtént: „Az izráeli asszony fia káromolta az Úr nevét és átkozódott, ezért odavitték Mózeshez.” (3Móz 24,11a) „Vidd ki az átkozódót a táboron kívülre, és tegyék fejére a kezüket mindazok, akik hallották őt, azután kövezze meg őt az egész közösség.” (3Móz 24,14) De még Péterről, a kőszikláról is olvashatjuk Jézus szenvedéstörténetében, hogy „…átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek.” (Mk 14,71b) Az átkozódásért Jézus a feltámadása után háromszor is megkérdezte, hogy szereti-e Őt.

Nemcsak a félelmeink, hanem az embertársaink is rávehetnek arra, hogy olyat tegyünk, mondjunk, ami Isten ellen van. De a Bibliában találunk példát arra is, aki tudott az Úrra tekinteni, és akármennyivel is akarták lefizetni, ő akkor sem mondott semmit az Isten népe ellen. „Bálám ezt felelte Báláknak: (…) ha nekem adja Bálák a házát tele ezüsttel és arannyal, akkor sem szeghetem meg az Úr parancsát, (…) csak azt mondhatom, amit megmond az Úr.” (4Móz 24,12–13) Bálám ezután nem megátkozta, hanem megáldotta Isten népét.

Nekünk is van lehetőségünk arra, hogy csak azt mondjuk, ami Isten előtt kedves. Használjuk beszédünket áldásra és dicsőítésre, „mert aki szeretne örülni az életnek és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot” (1Pt 3,10).