Nőnek teremtve

Tudom, nem állok egyedül azzal az érzéssel, hogy nőként nem vagyok elég jó. Nem csupán azért, mert szerintem egy alapvetően férfiközpontú társadalomban élünk, hanem a nőről alkotott teljes képet szemlélve is hatalmasok az igények, követelmények. A nő legfőbb kritikusa a másik nő. Egyszer túl kevés, ugyanakkor túl sok. Nem elég csinos, nem elég sovány, nem elég kedves, nem elég fegyelmezett. Viszont túlságosan érzelgős, túl érzékeny, túl erős, túl hangos, túl határozott. Talán sokan bizonytalanok vagyunk abban, mi mindennel jár a női létünk.

A Szentírásban áll: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!” (Péld 4,23) Isten tudja, hogy a szívünk határozza meg, hogy kik vagyunk. A szív a forrása a bátorságunknak, a kreativitásunknak, meggyőződésünknek, hitünknek, reménységünknek és szeretni tudásunknak. Az élet forrása, s ez talán a legfontosabb a nőben és a nőnek.

Az 1Móz 1,27 versében azt olvassuk: „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.”

Függetlenül attól, hogy mit jelent Isten képmását hordozni, mi ezt nőként tesszük, teljes egészében. Más kifejezéssel: viseljük az ő képmását. Szívünket is a legnagyobb méltósággal és gondossággal alkotta meg, s így lett az ő szívének képmása. Miért? Hogyan? Adnak-e eligazítást ezekre a kérdésekre a szívünkbe ültetett vágyak? Megismerhetjük valójában, kik vagyunk, és milyen szerepet kell betöltenünk? A gyülekezeti kultúránkban talán nem illik a vágyainkkal foglalkozni, pedig az Isten maga tette őket a lelkünkbe. Szívünk vágyai kicsi korunktól előtörnek. Gondoljunk bele, mit játszanak a kislányok, vagy hogy milyen filmeket szeretnek a nők… A legtöbbünk három dologra vágyik: hogy udvaroljanak nekünk, hogy pótolhatatlan szerepünk legyen egy másokkal is megosztható nagy kalandban, és hogy meglássák bennünk a szépséget. Ez az, amitől egy nő élettel telivé válik. Gondolhatunk Abigailra, Ruthra, Debórára, Támárra, Ráhábra, Betsabéra, Máriára. Nem voltak tökéletesek, nem „vallásosságuk” miatt emlékezünk rájuk, hanem mert szívük vágyára felelve hordozták az istenképűséget tetteikkel. Az Istennel való kapcsolatunkban ezek a vágyaink is betöltetnek, ahogy az említett nők is kiemelt helyet kaptak a Bibliában.

A nő általában akkor boldog, ha szeretik és küzdenek érte. Mégis, legtöbben szégyenkezünk miatta, elvégre huszonegyedik századi nők vagyunk – függetlenek, erősek, okosak. „Köszönjük, megvagyunk”. De akkor ki veszi meg azt rengeteg romantikus regényt? Kislány korunkban leginkább édesapánknak szeretnénk tetszeni, fontossá válni. Később ez az óhaj átalakul, és arra vágyunk, hogy valaki bennünket nőként fontosnak tartson, vágyjon a társaságunkra, és nagyra becsüljön. Innen ered a bennünk élő Isten képe is, hogy ezt a vágyat hogyan, miként töltötték be az életünkben lévő férfiak. Isten pedig mindig is így fordult felénk: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1)

A női szívben indulatok is dúlnak. Elég, ha bántják a gyerekeiket, a szeretteiket, és máris kiderül, mennyire éberek. A nők harcosok is. Mielőtt az élet nehézségei elfojtották volna, minden fiatal nőben ott él a vágy, hogy valami nagyszabásúban, valami igazan fontosban részt vegyen. Számos bibliai történet nélkülözhetetlen szereplői nők voltak. Debóra, Ruth, Eszter, Mária bátorsága sokszor hiténél is nagyobb volt. Nem feltétlenül aranyosak, kedveskék, csöndesek, óvatosak, sokkal inkább erős és szenvedélyes nők, akik harcosként sem veszítették el szépségüket. A kalandot nem csupán önmagáért szeretjük, hanem azért, amit másokért tehetünk a kalandban. Az élményt megosztani vágyunk, együtt átélni, kapcsolódni azokkal, akiket szeretünk, „aki hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat megszámlálhatatlanul.” (Jób 5,9)

Gondoljunk arra a bájos háromévesre, aki az új ruhájában illeg-billeg édesapja előtt, vagy az idős nagymamánkra, aki egyetlen bóktól el tud olvadni. Ez a belső sugárzó szépség kortalanná teszi az embert. Kortól és rassztól függetlenül a nők örök vágya, hogy szépnek lássák őket. A média a századunkban elkorcsosította a szépséget, sablont gyártott belőle, és csak a külső szépségre fókuszál. Mindez rengeteg kínt és gyötrelmet okoz a nők sokaságának. Hiszen hiába a külső tökéletesség, ha a belső – a lelkünk szépsége – nem követi azt. A látvány jellembeli tartás nélkül nem számít igazán szépségnek. A jellem a szív szándéka, a lélek elbűvölő mélysége, ami elragadóvá teszi a nőt.

Olvassuk, hogy Ruth kedves és erős asszony volt, Bóáz mégis a törékenysége, bátorsága és Istenbe vetett hite miatt vonzódik hozzá. Eszter a birodalom legszebb hölgye volt, mégis a királyt a bátorsága, eszessége és jó szíve veszi rá arra, hogy a zsidó népet megkímélje. Hatása nem a ruhákról és nem a sminkről szól. Olyan szépségre vágyunk, amiért érdemes küzdeni, amit érdemes megszerezni, ami arról árulkodik, hogy valójában kik vagyunk.

A teremtés a hatodik nap végén jár, a Teremtő befejezni készül alkotását, s ekkor előlép az ember Ádám, Isten képmása, munkájának dicsősége. Nincs hozzá fogható a teremtett világban, mégis a Mester kijelenti, valami nincs rendjén, valami hiányzik. Éva hiányzik.

Az asszony, Isten végső műve és a teremtés lezárult. Nem egy utólag jött ötlet, kedves kiegészítő. Semmivel és senkivel sem helyettesíthető szerepet tölt be a világban. Kedves nőtársaim, szerető Istenünk leánygyermekei! Bátran nézzünk szét a teremtett világban és a tükörbe is, és dicsőítsük a mennyei Atyát létezésünkért! Nélkülünk nem lett volna teljes a kép. Ugyanígy nem lehet teljes Jézus Krisztus menyasszonya, a gyülekezet, az egyház sem nők nélkül. Éljünk hát ezzel a csodával, bátorsággal, szépséggel, szelídséggel, csendes szolgálattal, ahogy Jézus női követői is, akik először találkozhatnak a feltámadottal!