Nemrég az anyakönyvi bejegyzéseket frissítettem, és ahogy próbáltam az apró rubrikákba belesűríteni az adatokat, belém vágott a gondolat, milyen kis helyen elfér, amit feljegyzünk. Egy név, a vallás, foglalkozás, cím, néhány dátum. Az élet legnagyobb örömei és legnagyobb fájdalmai a nagy könyv egy-egy vastag sorába rejtőznek.
Születés és újjászületés, szerelem és búcsúzás, de az elidegenedés mindenféle jele is megtalálható a vaskos anyakönyv lapjain.
Volt idő, amikor sokat olvasgattam jóval régebbi anyakönyveket. Kutattam, jegyzeteltem több száz éves bejegyzéseket, és végül módszeresen fel is dolgoztam az adatokat. Érdekesek voltak a statisztikák, a népesség változásának folyamatai. Izgalmas volt, miként változott közben a nyelv, vagy foglalkozásnevek, társadalmi besorolások és rangok hogyan módosultak. Majdnem mindenki földmíves volt, de a csepi (ma csépi) anyakönyvben Vörösmarty Mihály sem költőként van bejegyezve keresztszülőként, hanem mint földbirtokos úr. Végigkövethető volt az is, hogy a betegségeket eleinte a tüneteik alapján azonosítottak, és viszonylag későn vált egzaktabbá, némileg mégis semmitmondóvá a „halálok” rubrika. Hiszen valahogy sokkal többet jelent az, hogy egy idős ember „végelgyengülésben” visszatér Teremtő Urához, mint hogy „szívelégtelenség” okozza halálát.
Az ember mégis leginkább a lassan kibontakozó történeteknek örül. Volt olyan asszony, akinek végig tudtam követni élete alakulását pusztán az anyakönyvi bejegyzésekből, s a parókián töltött lányság, majd a rangon aluli házasság, a gyermekeinek a lecsúszása, cselédsorba kerülése sokat elárult egy született nemes lány szomorú sorsáról. Volt olyan is, amikor a bejegyző lelkipásztor maga szolgált egy kis adalékkal, mert őt is mélyen érintette, amit beírt. Bizonyos esetekben már maga az íráskép árulkodott. Egy lelkész, aki a saját házasságkötését jegyezte be, szokásos szépírását elhagyva förtelmes nagybetűkkel írt, nyomát hagyta önnön jókedvének. Szinte hallani lehetett azt a vidám háttérzajt, amely zsongott a háta mögött, miközben pennája karcolta a vastag papírlapot. Mások néhány szó erejéig további üzeneteket is hagytak az utókor számára. Emlékszem, milyen izgalmas volt a rendkívül sűrűn, latinul bejegyzett keresztelési adatok között megtalálni azt az édesapát, aki „kuruc” volt. Milyen döbbenetes volt, amikor több száz áldozatot szedett egy kis faluban a pestis, és a lelkész gyakorlatilag csak a járvány elejét és végét tudta konstatálni, miközben maga is eltemette feleségét. Mennyi információt rejtett az az egyetlen adat, hogy az egyik lelkész szolgálólányának angol volt a neve. Egy peregrinus teológus, aki valószínűleg Angliából vagy Skóciából hozott szolgálólányt, de nyilván feleséget is, és aki nem véletlenül volt ott a messzi egyetemen, hiszen intelligens, művelt írása önmagáért beszélt. A nemesi faluban pedig nagyon nem volt mindegy, hogy egy gyermeknek kik a keresztszülei, általában társadalmi rang és vagyoni helyzet alapján hatalmas falak választották el egymástól magukat a nemesi családokat, akik pedig egy „vérséghez” tartoztak. Volt, aki közelebb került a „földmívesek” társaságához, volt, aki pedig „ágens urakat” tudott meghívni gyermeke keresztelőjére.
Amikor manapság bejegyzünk adatokat a gyülekezet anyakönyvébe, és azt a néhány sarkalatos pontot beírjuk, amelynek rovata van, kérdés, mennyit árulunk el egy-egy életről. Késői korok majd érdeklődnek az idei „Covid”-bejegyzések iránt, miközben olykor kérdőjellel kellett nekünk is bejegyezni. „Covid – már gyógyult volt”, írom. Ha más nem, egy kor bizonytalanságáról egészen biztosan árulkodni fog mindez. De azért az igazán izgalmas az lenne, ha az is kiderülne, egy-egy család a kereszteléskor vagy esküvőkor hogyan kerül egyáltalán a gyülekezet és az egyház látókörébe. E kérdéstől pedig még érdekesebb a történet, hiszen már nemcsak az emberről szól, hanem Istenről.
A szerző író.
Az írás a Reformátusok Lapja e heti számában jelent meg, melyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!