Jó lenne többször úgy imádkozni, mint mikor egy szerettünk a műtőasztalon fekszik. A feszültséget, a félelmet, a gyötrődést nem kívánom senkinek, ellenben az őszinte akaratot, az erőt, a nyomatékot, amelyet ilyenkor imáinkba beleteszünk, remélem, minél többen megtapasztalják. Nem véletlenül kopott klisévé a mondás, miszerint a műtőasztalon még nem feküdt ateista – ha kétségben vagyunk, valahogy nagyon tudunk Istenre gondolni. Kiviláglik ilyenkor a személyiségünk olyan mélyen fekvő része, amely teljes természetességgel könyörög az Úrhoz. Meglepő lehet önmagunk ezen rétegével szembesülni, pláne, hogy modern emberként nem kenyerünk a könyörgés. Szeretjük inkább abban a hitben ringatni magunkat, hogy úgyis megoldjuk, meg hogy tudjuk mi, merre van az előre. Fájdalmas, félelmetes, hovatovább elsöprő tapasztalás, amikor rájövünk, tévedésben éltünk, és az igazán fontos dolgokban valójában csak Isten dönt. Az ilyen helyzetek újra és újra ugyanúgy megütnek bennünket. Minden alkalommal, amikor krízisbe jutunk, határtalan mélységet érzünk, és ebben nincs rutin, sem túlzott ismerősség. Ha valami dereng is a fájdalomról, annak megtapasztalása a szélsőséges helyzetekben elemi erővel bír.
Aztán a hétköznapok lassanként elfedik ezt a mélységet. A halálesetek után ugyanúgy felkel a nap, a tragédiák másnapján is enni kér a gyerek, le kell vágni a füvet, mert az bizony tovább nőtt. Lassan megszokjuk a krízis utáni életünket. Ilyenkor talán az imáink is visszatérnek a maguk síkjára – nem nyúlkálunk azokkal sem túl mélyre, elég a felszíni problémákat Isten elé vinni, a mindennapi kenyeret kérni, mikor milyen intenzitással. Mintha nem is emlékeznénk azokra a kétségbeesett könyörgésekre, amelyek a kórház falai közt, a baleset helyszínén a mentőkre várva vagy épp a beteg fölé hajolva buktak ki belőlünk. De ha magunkba nézünk, a tapasztalatokra, az igazán erős élményekre emlékszünk, a nagy mélységek, az ott tapasztaltak és az onnan felhozott értékek rendszerint velünk maradnak, ha nem gondolunk is rájuk naponta.
A lélektan régóta úgy tartja, a krízis (latinul crisis, azaz fordulópont) magában rejti a fejlődés lehetőségét. Esélyt kapunk, hogy máshogy folytassuk. Lehetőséget, hogy a rosszból, amely kijutott, valami olyat is kivegyünk, ami gazdagít bennünket, legyen ez önismeret vagy szeretetkapcsolódás a rokonainkhoz, netán Istenhez. A későbbiekben erőt adó, inspiráló és egyben felelősségteljes feladat lehet arra emlékezni, hogy van olyan énünk, amely szégyentelenül, lamentálás nélkül szól Istenhez.
Luther mindezt kedvesebben fogalmazta meg, mikor azt mondta: „Ó, ha én úgy tudnék imádkozni, ahogy a kutya néz a húsra! Az ő gondolatai kizárólag a darab húson csüggenek, azon kívül nem gondol, nem kíván, nem remél semmit. Látod, a legigazabb szívek is abban tévesztik el a dolgot, hogy mellékes gondolatok nélkül nem tudnak imádkozni.”
Vajon ma tudunk igazán az Úrra figyelni? Amikor imádkozunk, kutyaszemekkel tekintünk rá? És ha nem megy, ha nem igazán vagyunk jelen, mikor hozzá fordulunk, akkor vajon ma mi nem engedi, hogy rá figyeljünk? A lustaság, a fáradtság, a türelmetlenség, a hitetlenség, az egykedvű érdektelenség? Bármi is az életünkben, a napi rutinunkban vagy éppen a lelkünkben az, ami Istent a hétköznapi nyomorúságunkba olvasztja, érdemes azt megkeresni, nevén nevezni, majd útnak ereszteni. Mert mindenkiben megbújik az a személyiségrész, amely nagyon szeretne Istennel beszélni, közvetlen kapcsolatban lenni – nem csak akkor, ha krízis van.
A szerző újságíró, az egy.hu online magazin főszerkesztője
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!