Igazság a sáncok fölött

Keresztyénségünket divatos ma úgy meghatározni, hogy az egy vallási és kulturális harc célpontja és sok esetben áldozata. Ez tragikus módon valóban igaz a világ számos pontján. Amikor azonban ellenségképpel szemben határozzuk meg önmagunkat, máris kisiklik a történet. Hiszen amikor a másikkal szemben fogalmazzuk meg azt, kik is vagyunk, azonnal megjelenik a keresztyén felsőbbrendűség veszélye. Kicsit olyan ez, mint a farizeus és a vámszedő imádságának példázatában. Mintha azt mondanánk, „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember”. Ezt a jelenséget hívhatjuk erős kifejezéssel keresztyén farizeizmusnak, de valójában a civil vallásban gyökerezik. A civil vallás felhígított vallásosság, amely elsősorban arra szolgál, hogy világnézeti, politikai, társadalmi célokat legitimáljon. A probléma ott van, hogy csak felszínesen érinti Isten üzenetének tartalmát és lényegét. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy önmagában véve rossz jelenség. Ez is már egy lépés a teljes Krisztus-követés felé. De tovább kell jutnia azokon a pontokon, ahol még nem Krisztus minden mindenekben.

Jézus Krisztus a tanítványokat – így minket is – arra hívott el, hogy tanítványokká tegyünk másokat is. Küldetést ad minden egyes követőjének. Ez a misszió nyilvánvalóan tiszta beszédet feltételez, de nem abban a felállásban, hogy „én jó vagyok, te pedig rossz”. Isten előtt mindannyian bűnösként állunk meg, így beszédünk más nem lehet, mint hogy „én vagyok a bűnösök között az első”. Ilyen feltételek közül indul a misszió. Elképzelhető, hogy félünk ezt vállalni és kételkedünk sikerességében. Hiszen a tapasztalat azt mutatja, hogy sikertörténetek nem alázatból és engedelmességből, hanem harsány öndicsőítésből születnek. Csakhogy a pünkösd utáni elbeszélés nem ezt mutatja. És tudjuk, a világtörténelem aligha mutathat fel nagyobb sikertörténetet, mint Krisztus egyháza születésének és elterjedésének első nagy korszakát. A Krisztusról szóló örömhír soha nem látott gyorsasággal terjedt, pedig nem is volt kérdéses a kettős felállás: Krisztus a diadalmas Úr, aki legyőzte a halált, mi, emberek pedig mindannyian alázattal borulunk le előtte, hisz mind rászorulunk kegyelmére. Feladatunk nem más, mint ebben az alázatban tanítani, mindenüvé vinni az evangéliumot. Adni, továbbadni, hagyományozni.

Mi adja mégis a keresztyén misszió életképességét? A csoda éppen abban van, hogy úgysem a mi emberi erőfeszítésünk által lesz Isten ügye sikeres, mi csak eszközök vagyunk az ő ügyében. Ezért nem kell félnünk attól, hogy mindenki másban a potenciális keresztyént lássuk, és ne az ellenséget. Lehet, hogy soha nem lesz keresztyénné az a másik, az az embertárs, akivel alkalmunk van beszélni, akivel nap mint nap találkozunk, aki a feladatunkká válik. Mi viszont reménységre hívattunk el. Ezért nem tehetjük meg, hogy állóharcba bocsátkozzunk. Pedig sokszor ott a kísértés. Egyik oldalon vagyunk mi, a nagyszerű keresztyének, akiknél ott az igazság, a másik oldalon pedig ott az ellenség. Ezért hát árkokat ásunk, úgy gondoljuk, biztos menedéket találunk abban, hogy betemetjük magunkat a sáncaink mögé, és néha kitüzelünk az ellenség állásaiba. Csakhogy az igazság nem az árok mélyén van, hanem fölöttünk. Isten kegyelmével lehajol közénk és kiemelhet minket a sárból, a mélyből, de az igazság - a teljes igazság - mindig nála van. Amikor pedig kiemel minket, akkor arra vár, hogy próbáljuk megismerni azt a másik felet, aki most szintén befúrta magát a saját árkaiba, és néha felénk tüzel. Nem azt várja, hogy a másik embert megalázzunk, hanem magunkat megalázva róla szóljunk. Hogy ez nehéz és veszélyes dolog? Veszélyesebb, mint sánc mögül ki-kilesni? Nem is kétséges, hogy így van. Lehet bezárkózni, betemetődni. De látjuk-e még a sánc árnyékából a felettünk lévőt, az igazságot, az életet?

A szerző író.