Lónyay Menyhért (1822–1884) élete egybeesik azzal a szakasszal, amelyet a közvélemény méltán tart politikai, gazdasági és kulturális téren is nemzeti történelmünk kiemelkedő egyik időszakának. Élete a magyarországi „polgárisodás”-kor próbatételeinek tanulsága is egyben. A „polgári” jelző ebben az értelemben nem a társadalmi réteggel kötődött össze, hanem alapvetően azt jelentette, hogy a nyugat-európai civilizatórikus vívmányokat úgy kell átvenni és a magyar viszonyokra alkalmazni, hogy közben a nemzeti sajátosságok el ne vesszenek, sőt erősödjenek.
A felvilágosult abszolutista modernizációtól kezdve támadt igény a hivalkodástól inkább ment, munkaszeretőbb, kötelességtudóbb és precízebb hivatalnokréteg iránt, amelynek a jozefinista tolerancia révén hivatalképessé tett református köznemesség meg tudott felelni. A 17. századból megőrzött puritán lelki és erkölcsi öröksége ugyanis mentalitását „polgáriasabbá” tette a keresztyén magyar társadalmon belül. A változásokat nemcsak politikailag kellett levezényelni, de az országot egyúttal mezőgazdaságilag, a műszaki fejlődés terén (iparilag), kereskedelmileg és társadalmilag is előre kellett (volna) vinni.
Lónyay Menyhért előtt pozitív példaként főleg édesanyja imádságos lelkületű, magát naponta a puritán önvizsgálatra bocsátó és hálaadásra irányuló hite állt. Bár a fiú ettől külsőségekben eltávolodott, élete végéig rendszeres vasárnapi templomlátogató maradt. Ősei egyházának gondját kegyelettel és nagy szorgalommal hordozta.
Bőségesen gyakorolta magát a jókedvű adakozás kegyelmi ajándékában egyházközségekkel, egyházi intézményekkel és tehetséges ifjakkal szemben egyaránt. A lelkészekkel valós érdeklődéssel ápolta kapcsolatait, és még az egyszerűbb, szalmatetős parókiákon élőkkel sem éreztetett semmiféle lenéző, vállveregető gőgöt. A bécsi kormányzat Lónyay beszéde miatt vonatta be rendőrhatóságilag a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1860. évi első számát. Lónyay ugyanis egyházi téren is fokozott védelmet követelt a nemzetiségi területeken élő szórványreformátusság számára. Különösen az erdélyi Mezőségen, a Dési Egyházmegye valamikori gyülekezeteinek elrománosodása képezett fájó sebet a nemzet testén. Lónyay gondolatainak megvalósulására több mint két évtizedet kellett várni.
Pénzügyminisztersége idején, 1869-ben kezdődött meg a reformátusokat is érintő államsegélyes egyházpolitika, bár ennek akkori volumene még rendkívül korlátozott volt. Mindezen tevékenysége pályát nyitott Lónyay számára egyházi téren is. Először 1860-ban a legnagyobb területű, Békés-Szentes-Hódmezővásárhely-Makó református tömbből és a szeged-bánáti szórványvidékből álló Békés-bánáti Református Egyházmegye választotta (segéd)gondnokává, majd 1870-ben a református életben egyre nagyobb szellemi súlyra szert tevő Dunamelléki Egyházkerület hívta el főgondnokának.
Kiváló tevékenységet fejtett ki a református egyházi közalap létrehozása és működtetése körül, amely egy évtized alatt (az állami segélyezés újabb szakaszának megindulásáig) a gyámolítás, segélyezés, szolidaritás terén többet ért el, mint az azt megelőző 40 esztendő együttvéve. Nem véletlenül tartotta ezt Lónyay élete fő művének, mellyel Isten szolgái, árvái és özvegyei érdekében némi jót tehetett. Így sorsszerűnek is tekinthetjük, hogy 1884. november 3-án éppen a közalapbizottság ülésén érte halálos rosszulléte.
Az őt ért korrupciós és nepotizmusvádakkal szemben elnöktársa, Török Pál védte meg. A dunamelléki szuperintendens szerint aki Lónyay Menyhértet közpénzek eltulajdonításával vádolta, az sem elveivel, sem kifogástalan magatartásával nem volt vagy nem akart tisztában lenni. Jólétről pedig szerinte elsősorban körültekintő, előrelátó, kitartó, szorgalmas és takarékos gazdálkodás útján lehetett (volna) gondoskodni. Élete nagy szomorúságát jelentette, hogy rokonai éppen ezen elveit nem tették magukévá.
A szerző történész, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!