Gesztus

A legutóbb itt megjelent írásom után egy olvasóm megjegyezte, hogy jó dolog az, ha a problémákat megpróbáljuk feltárni, de az is jó lenne, ha nem állnánk meg itt, és a megoldásokról is írnánk. Hetekkel ezelőtt egy játékfilm volt a téma, amelyben az emberek sorra veszítik el érzékszerveiket, és a végén ízek és illatok nélkül, süketen és vakon már csak érintéssel tudnak kommunikálni, és sejthetően rövidesen ezt a lehetőséget is végleg elveszítik. Arról írtam, hogy a drámai fikció szinte valósággá kezd válni, hogy a Covid tünetei közé ugyan csak a szaglás elvesztése tartozik, de társadalmunk – egyházon kívül és belül – mintha a többi tünetet is produkálná: a világunk lassan bezárul, s elvesztve utolsó érzékünket képtelenné válunk egymás megérintésére, befogadására is. Akkor az omikron tombolt, most a háború. Jóllehet ez nem vitarovat, amelyben az aktuális társadalmi kérdések elemzése a cél – fájón hiányzik az ilyen felület az egyházi nyilvánosságunkból –, és én sem akarok a minden választ ismerő megmondóember szerepébe bújni – többnyire inkább kérdéseim, mint válaszaim vannak –, a megjegyzés mégsem hagyott nyugodni. Most tehát ugyanerről írok, de nem konkrét választ akarok adni a kérdésre, inkább egy történetet mesélek el.

Évekkel ezelőtt egy este a Keleti pályaudvar aluljárójában történt. Hosszú és fárasztó munkanap után az utolsó vonatot igyekeztem elérni. Amikor Budapesten kezdtem dolgozni, még megrendített az aluljárók világa, de egy idő után megszoktam. Akkor is úgy akartam átkelni az „alvilágnak” ezen a tengerén, ahogy éjjelente Héliosz hajózik át az Ókeanoson. Ahogyan azonban leértem az aluljáróba, a hosszú csarnok elején már lehetett hallani, hogy valaki valahol nagyon szépen énekli Leonard Cohen Hallelujah-ját. Sokféle Hallelujah van, ahogy Cohen egy interjúban mondta, s ez nem az a törött és didergős Hallelujah volt, amelyről a dal visszatérő soraiban is szó van, s amilyen az aluljáró világához illenék, hanem az a ragyogó-féle, amiről szintén szól a dal, az a galambreptetős, kicsit érzéki, amelyben minden lélegzetvétel egy halleluja. Egy tarka ruhás, fiatal lány énekelt, kalap a lábánál. Erősen, tisztán, csengőn szólt a hangja, s az egész jelenség önmaga volt környezete kontrasztja. Bár egy szál magában dalolt, hallani véltem azt a „titokzatos akkordot”, amelyről Cohen ír a dal kezdetén, amelyet Dávid az Úr dicséretére játszott, s amelyben kedvét lelte az Úr. Talán az aluljáró akusztikája játszott velem. Héliosz hajója oda, én megálltam, és hallgattam az éneket. A jövés-menésben talán neki is feltűnt, hogy megállt valaki, megtalált a tekintetével, és a végén, úgy tűnt, nekem énekelt. Indulnom kellett. Az utolsó hallelujáknál közelebb mentem hozzá, hogy pénzt dobjak a kalapba – nem volt benne semmi –, de valahogy úgy éreztem, a szokásos „dobj pénzt az utcazenésznek” gesztus itt nem megfelelő. Lehajoltam hát a kalaphoz, s a lány az én mozdulatommal párhuzamosan hajolt meg előttem, két tenyerét a köszönet – vagy a köszöntés vagy imádság vagy esetleg valamilyen hindu vallási áthallás révén az egyenlőségünk felismerése vagy a másik emberben közelítő isteni megmutatkozás köszöntésének – gesztusaként összetéve. A mozdulatunk lelassult, szinkronba került. Már-már olyan volt, mint egy rítus: különös, ugyanakkor felszabadító pillanat. Ő énekelte a hallelujákat, s közben felegyenesedve egymásra nevettünk, én pedig folytattam utamat a vonathoz. A mozdulat emléke viszont máig bennem él, és azt hiszem, valamit megértettem belőle a világ működéséből. Vagy legalábbis abból a működésből, amelyben részt szeretnék venni. Mert a meghajlásunk mindig egy másik, őseredeti meghajlás rituális ismétlése. Imitatio Christi. Az pedig, amikor ez mások meghajlásával összerendeződik, szinkronba kerül, kegyelmi állapot. Ez tartja össze a világunkat.