Ellenállók, kegyelemből

Gyanítom, mindenki tapasztalta már, hogy vannak váratlan, megálljt parancsoló élmények az életünkben. Legyen ez egy hozzánk közel álló személy halála, betegség, baleset, szerelmi csalódás. Az ilyesmi olyan drasztikusan rendezheti át az életünket, hogy szinte már nem is emlékszünk, kik voltunk azelőtt. Sok szempontból meghatározóvá válhat, akár mindent kibillenthet az egyensúlyából. De a meglepetésszerű fordulatok nem korlátozódnak fölénk magasodó, szörnyű epizódokra, egészen jelentéktelenek is lehetnek. Egy váratlan nagy kiadás. A legjobb barátunk elköltözése a városból. Egy negatív terhességi teszt… megint. Vagy egy újabb év egyedül. Esetleg elég egy váratlan utasítás a főnöktől, amely felülírja az időbeosztásunkat, a rutint. Megszakítások. Kicsik és nagyok. Mindenféle méretben előfordulnak a nagy kihívástól az enyhén kellemetlenig. De még a jók is sok időt vesznek el tőlünk, nemhogy a nehezen feldolgozhatók. A hirtelen változásoktól pedig kiszámíthatatlanná válnak az emberek és az események.

A keresztyénség egyébként eredendően is alkalmas a megszokott életvitel gyökeres átalakítására. Gondoljunk Pál apostolra. Jézus Krisztussal való találkozása megváltoztatta az életét: vallásos farizeusból a követőjévé vált. Többször megverték, megkövezték, bírálták, bebörtönözték, majdnem megölték. Egy eset különösen jól mutatja Pál kivételes ellenálló képességét. A kis-ázsiai Lisztrában megkövezték, kivonszolták a városból, és hagyták volna meghalni, de amikor ellenségei elmentek, Pál egyszerűen felállt, és visszament a városba. Töretlenül folytatta misszióját. Jézus a hegyi beszédben az akkori kultúrával ellentétes életvitelre hívta a benne hívőket. Ezek után nem meglepő, ha mi magunk is tapasztaljuk a saját bőrünkön, hogy Krisztus követői mindig az árral szemben haladnak. Látszólag nem tartanak lépést a kultúrával, mert az értékrendjük a feje tetejére állt. Köztük a legnagyobb a legkisebb. Inkább odafordítják a másik orcájukat is, mint hogy bosszút álljanak. Jézus követői szeretik ellenségeiket ahelyett, hogy gyűlölnék őket. Arra kaptak elhívást, hogy meghaljanak önmaguknak, lemondjanak akaratukról Isten javára. A hívők nem magasztalják fel magukat, életük nincs kiszolgáltatva érzelmeiknek, nem imádják kultúrájuk bálványait, és nem engedelmeskednek a „just do it” parancsának. A keresztyén élet bomlasztó az elbukott világban, mégis éppen ennek a világnak van kétségbeesett szüksége arra, hogy lássa, milyen az ellenálló képesség. Észrevegye bennünk azt a tulajdonságot, hogy képesek vagyunk alkalmazkodni a megviselő életváltozásokhoz és visszarázódni a nehézségekből. Pedig a mi kincsünk is cserépedényekben van, és tudjuk, hogy ez az anyag nem törésálló. És mégis, a rugalmas kerámia pontosan az a paradox metafora, amellyel Pál apostol a keresztyén szívósságot írja le a korinthusiaknak írt második levelében: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak.” A keresztyének kegyelemből megváltottak, támaszkodni tudnak a feltámadt Krisztus erejére és hatalmára.
Pál néhány verssel később arról beszél, hogy az ellenálló képességünk (vagy annak hiánya) attól függ, hol keressük a reményt. „Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt, ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” Pál tudja, hogy amire a tekintetünket függesztjük, annak hatalma van megtölteni vagy kiüríteni a reménység tartályát belső énünkben. Ha a hiábavalóság, a bűn és a szenvedés mulandó, látható valóságára figyelünk, elveszítjük a reményt, a szívünket, és nem leszünk képesek elviselni a megpróbáltatásokat. De ha az örök, láthatatlan valóságra összpontosítunk, amit Pál így fogalmaz: „ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán”, akkor „a reménység Istene betölt [minket] minden örömmel és békességgel a hitben, hogy a Szentlélek ereje által bővelkedjünk a reménységben”.

A szerző a Reformátusok Lapjának főszerkesztője