Besétálunk a konyhába vagy a fürdőbe, megnyitjuk a csapot, a tiszta, iható víz pedig máris ott van a poharunkban. Nem kell érte kilométereket gyalogolni, könyörögni, sziklából fakasztani. És mégis, mintha megfeledkeztünk volna róla, mekkora ajándékot kaptunk.
A Bibliában a víz számos helyen megjelenik, része a keresztségnek, szimbóluma Isten Igéjének is. A víz mindenhol ott van a teremtésben, bennünk is, hisz az emberi test nagy része víz. A víz épít és pusztít, életet ad és elvesz. Ahogy Petőfi írta, „azért a víz az úr”, bár tudjuk, hogy áll még felette is egy nagyobb Úr. A víz mégis törékeny, egyetlen csepp olaj is hatalmas kárt tud tenni egy tóban. Mert a víz tükörnek teremtetett: nemcsak arcunkat mutatja meg, ha belenézünk, hanem elsők között jelzi azt is, ha gondatlanok vagyunk, és nem óvjuk környezetünket.
Jeremiás könyvében olvashatjuk: „kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a friss víznek forrását elhagytak, és víztárolókat vájnak, repedt falú víztárolókat, amelyek nem tartják a vizet”. Jeremiás szerint az Úr azt a bűnt, hogy elhagyták, ahhoz hasonlítja, mikor a tiszta források helyett a vizet pazarló, rosszul megépített ciszternákra cserélték, és nem becsülték meg a tőle származó kincseket. Ahogy Szűcs Ferenc lelkipásztor fogalmazott egyszer igehirdetésében, amelyet a Szabadság és megkötöttség című könyvben olvashatunk is: szégyelljük, hogy az Úrra szorulunk, és mi akarunk valamit alkotni, ami ugyanolyan jól működik. De ez általában nem sikerül.
A víz itt szimbólumként jelenik meg, de árulkodó lehet, hogy Jeremiás pont ezt a képet választotta. A tiszta forrásvíz is Isten ajándéka, amelynek megbecsülése és megóvása helyett számtalanszor emberi megoldásokkal akarjuk pótolni az elhagyott, betemetett, tönkretett forrásokat.
Hazánkból évente három balatonnyi víz távozik, a legtöbb álló- és folyóvíz vize nem iható tisztítás nélkül, a világ óceánjain pedig gigantikus szemétszigetek úsznak. Elhagytuk a tiszta forrásokat, és rossz ciszternákra cseréltük őket: műanyag palackokra, átgondolatlan öntözésre és vizet szennyező iparágakra. Emberi találmányokra, amelyek mind a kényelmet és a mértéktelenséget szolgálják. Mert lehetnek jók az emberi találmányok, ha tudjuk, hogy a mértékletesség sarkalatos erény. Ha nem azt akarjuk, hogy nem törődve a következményekkel minden igényünket azonnal és mértéktelenül szolgálják ki.
Erre a gondolatra legyinthetünk, hogy valami új „butaság”, de valójában egy nagyon régi dolog ez. Nagyszüleink, dédnagyszüleink valószínűleg megfeddnének minket, ha látnák, hogyan pazarlunk, hogyan rendelünk alá mindent kényelmünknek és mohóságunknak. Mondhatjuk, hogy náluk a spórolás is fontos szempont volt, de az is egyfajta mértékletesség. Miért tudtak ők úgy spórolni, hogy kevesebb lett a szemét és a szennyezett víz? Miért tudták összhangba hozni a teremtésvédelemmel, még ha nem is így nevezték? Ebben bizonyosan érdemes lenne keresnünk a válaszaikat.
Az Úr adott nekünk vizet bőven itt, a Kárpát-medencében, és nem a pusztában vándoroltat minket, hanem kies vidéken telepített le. Mi mégis dolgozunk rajta, hogy sivataggá változtassuk ezt az édenkertet, szennyezzük vizeit, és nem törődünk azzal, hogy amit kaptunk, azt megbecsüljük. Ha elherdáljuk az ajándékot, akkor meghallgat-e majd az Úristen, amikor pusztává tett földünkön könyörgünk vízért és élelemért?!
A bőséges tiszta víz olyan áldás, amelynek rengeteg nép örülne a világon. Mi még csak az első figyelmeztető jeleit látjuk annak, hogy nem becsüljük megfelelően ezt az ajándékot, de még vissza lehet fordulni erről a sivatagba vezető útról.
A víz az élet
Ahol víz van, ott élet van. Az élet vize A jelenések könyve szerint a Bárány trónjából fakad, és életet teremt, amerre folyik. Nálunk, Európában természetes a mindennapi vízellátás, de sokak számára elkeserítően szűkösek a rendelkezésre álló készletek. Hogyan tudjuk a szemléletet formálni egyfajta teremtésvédelmi megközelítéssel? – erről is kérdeztük Molnár Sándort, a Külső-Kelenföldi Református Egyházközség lelkipásztorát.