„Egymás terhét hordozzátok”

Hála Istennek olyan nagymama nevelt fel, akinek családanyaként a saját édesanyjától eltanult, de Istentől kapott örökségként a diakónia, a szeretetszolgálat mindennapjai szerves része volt. Egy epizódra különösen emlékszem: ősszel, télen s a tavasz még csípős legelején fáradhatatlanul hordta és osztotta (úgy hatéves koromtól az én segítségemmel) otthon, Pécsett a lakásunkhoz közeli Búza téri piac sokat didergő kofa nénijeinek a meleg teát és a forró húslevest. Nem az én érdemem tehát, hogy a református diakónia hivatásaimmal érintkező ágai (vakmisszió, kultúrmisszió, nagy ünnepek előtti online szolgálatok, önkéntes pályázatfigyelői munka, egészségügyi intézményeink és iskoláink támogatása) hangsúlyosan fontosak számomra. Nem csupán egyházi keretek között, hanem a hétköznapokban is. Amíg Isten erőt ad hozzá, nem is fogok elszakadni életemnek ettől a nekem is sok örömet, megújulást adó elemétől, ebben az egyre inkább szeretet- és szeretetszolgálat-éhes világban: „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. Mert ha valaki azt véli, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csalja meg.” (Gal 6,2–3, Károli Gáspár fordítása) Bölcs mondatok ezek, amelyek közül a második egyben etikai üzenetet is hordoz: az önhittség, az énközpontúság nem férhet meg Isten embereinek világában.

Ez a két bibliai mondat merült fel bennem ma is, amikor megpillantottam a Ráday utca számos vendéglője egyikének kirakatában és gondosan elrendezett belső terében azt a sok, okosan összeállított iskolakezdési ajándékcsomagot, amelyeket egy, a kirakatra ragaszott felhívó cédula nyomán számos jótét lélek halmozott fel, ezzel ideiglenes kis tanévkezdő diakóniai központtá nemesítve egy alapjában véve vendéglátóipari helyszínt. A kezdeményezés nemes célja az augusztus végén már sokak számára szorongató tanszerköltségek csökkentése. Mondanom sem kell, hogy a vendéglő kirakatainak egyikének képét pontos helyszínmegjelöléssel online azonnal szét is küldtem.

Az eddigi komoly témák után jöjjön egy kis szeretetszolgálati tündérvilág. 1941-ben, a Szent István Társulat kiadásában jelent meg a Selmecbányán született Kosáryné Réz Lola Bibic és Bogárka című meseregényének negyedik kötete. Ebben a legszebb és számomra már több mint hatvan éve ismerős részlet az, amikor a két kis főszereplő manógyerek az erdei állatokkal közösen még a tél beköszönte előtt létrehoz egy igazán „beszélő nevű” védegyletet, a Makkerdei Alkalmazottak Részes és Oltalmi Közös Raktár Alapját. A hosszú, látszólag bonyolult elnevezés kulcsszavai: az „oltalmi” és a „közös”. Az erdei szövetkezés célja pedig az, hogy az erdő legszegényebb lakóit (noha ezek sokszor a legtöbbet dolgozók!) egy közös raktárban felhalmozott élelmiszer- és tüzelőtartalékkal megvédje, megoltalmazza a főleg a kapzsi Hörcsögné és társai tevékenysége miatt fenyegető ínségtől. De a legcsekélyebb bosszúálló szándék nélkül, hisz a történet végén a leggonoszabbnak tűnő erdőlakókat is jószívvel megetetik korábban kifosztott társaik.

Rendhagyó irodalomóráimon azt tapasztaltam, hogy e csak látszólag régimódi és elavult történet, de különösen is annak alábbi pár mondata visszhangra talált a mai kisiskolások szívében: „Közben nagy munka folyt mindenütt. A leglustább erdőlakó is becsületbeli kötelességének érezte, hogy legalább néhány darab száraz fát, vagy kis zacskó mogyorót szállítson a raktárba.”

Huszonegyedik századi kicsik és nagyok: érdemes kilépni olykor a mindennapokból, és – életkortól, foglalkozástól, környezetünk közhelyeitől és gyakran kíméletlen elvárásaitól függetlenül – igenis merni a mesék világához méltóan viselkedni! Hiszen a Szentírás is bővelkedik az igaz mesékben.