A magyar történelembe is beépült református szerelmi házasságok sorában a leggyakrabban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem és Lorántffy Zsuzsanna frigyét szokás elsőként emlegetni, teljes joggal. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az olyan, életre szóló kapcsolatok, amelyek középnemesi vagy közrendű egykori házaspárok személyéhez kötődnek, nem érdemlik meg szeretetünket és figyelmünket. Különös szerencse, hogy a Ráday Gyűjtemény igazgatója, Berecz Ágnes és a gyűjtemény egyik egykori munkatársa, Borvölgyi Györgyi avatott kutatói a Ráday-családtörténetnek. Mások mellett az ő publikációikban, konferencia-előadásaikban, budapesti és péceli tanácskozásokon, kiállításokon méltán szerepel kitüntetett hangsúllyal Ráday Pál fia, Gedeon, a jeles könyvgyűjtő és időmértékes verselésben jártas költő, továbbá életének 1737. február 27-től 1779. december tizedik napjáig hűséges társa, Szentpéteri Katalin.
A mátkaságuk idején, tizenhat évesen Katicának becézett s tizenhét esztendős korában feleségül vett menyasszony férjéhez hasonlóan középnemesi családból származott. Szerelmi házasságuk negyvenkét esztendeje alatt Katalin, bár sok bánat, gond, többszöri gyermekhalál is sújtotta őket, megőrizte napsugaras kedélyét, játékosságát, s férjében sem csitult egy pillanatra sem a könyvek iránti szomjúság.
Berecz Ágnes így ír Katalin hiteles, nagyanyjához, Bossányi Krisztinához méltóan református nagyasszonyi életéről, vállalásairól, a Semmi újságot írni nem tudok – Ráday Gedeonné Szentpéteri Katalin levelezése (Ráday Gyűjtemény–Balassi Kiadó, 2016) című könyv előszó-tanulmányában: „Nagyasszonynak nem lehet születni, nem is lehet igazán ambicionálni: nagyasszonnyá mások véleménye, ítélete teszi az arra érdemes személyt. Szükséges volt ehhez intelligencia, bölcsesség, problémamegoldó és hatékony életmenedzselési készség. Szükséges volt a példaértékű kegyesség gyakorlása, azaz a keresztény és protestáns erények hiteles képviselete.”
E szavak igazságtartalmát bizonyítandó nézzünk egy számomra különösen is kedves, mert kisasszonyosan szerény nagyasszonyi levelet, amelyet Katalin 1760. július 8-án Losoncról küldött férjének: „Édes Szívem! Én akkor nem is igen írhattam a gyémántos nyakravaló mellett (szóló) levelet… hanem csak szóval üzentem, hogy tizennégyszáz (1400) forinton tartják. Én ugyan bizony nemigen szeretem, és nem is ér talán felényit is, mint ahogy tartják… Édes Szívem, tudósítson Kend, hogy a búza és a zab hogy megyen ottan, mert itten (ti. a Felvidéken) már a zab tizenegy garason megyen, a búza huszonhat garason és egy forinton kelt… Ezennel ajánlván magamat, maradok, Édes Szívem, míg élek, igazán szívesen szerető társa, Szentpéteri Katalin.”
Ebből a pár sorból kiderül, hogy az adakozni, segíteni kész úrnőt egy gyémántnyakék nem hozta lázba; de pontosan beszámolt férjének a losonci gabonaárakról. Ilyen volt ő öt évvel később, 1755 táján is, amikor egy március 25-én datált levelében vonakodik attól, hogy ékszert csináltasson magának. Ahogyan őt a család- és emberbaráti feladatok érdekelték, nem a csillogás, s két unokájuknak, Gedeon fiuk gyermekeinek anyaszívű nagyanyja lett, úgy férje sem a hiúságok embere volt. Az élete végéig gyászruhát viselő Ráday tollából nem levelet közlünk, hanem a feleségét méltató vers részleteit, modernizált helyesírással:
„Itt nyugszik KATALIN, született SZENTPÉTERI vérbül
Fedhetetlen Feleség, hű Anya, jó Atyafi.
Ha rövidebb névvel nevezem, volt ő csupa jóság,
Isteni félelmét Istene tudja maga.
Mind ezek a Díszek fénylettek benne;
Minden Rend szereté, s valaki láthatta, becsülte.
Ritka dolog! élvén, nem sokan érik el ezt…”
Adjon az Isten sok ilyen szerető, teherbíró házasságot Magyarországnak a 2023-as esztendőben is!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!