Ha létezik keresztyén „világnézet”, ennek minden bizonnyal egyik legfontosabb ismertetőjegye a léptékekkel és nagyságrendekkel kapcsolatos gondolkodás. A Szentírás sok helyen időzik el a kérdés mellett: a világhoz, Istenhez képest hogyan aránylik az emberi test, lélek, életidő. A hasonlatnál maradva: a térképen is úgy igazodhatunk el, ha tisztában vagyunk annak léptékével, és – jó esetben – iránytűvel is rendelkezünk.
A Krisztus születése utáni 2022. év tavaszán úgy érkezünk meg a húsvétra várakozás, a böjt időszakába, hogy a saját történelmünket olyannyira meghatározó 1848-as forradalom megünneplésével párhuzamosan a jelen időben a szomszédságunkban zajló pusztító háborúra is kénytelenek vagyunk figyelni. Micsoda kavarodás térben, időben, világnézetek, gondolatok és érzelmek között! Micsoda ellentmondás a böjti időszakra jellemző, a befelé fordulást és elcsendesülést kívánó lelki vágyakozás, a 19. század nacionalizmustól fűtött, nemzeti önazonosságot termő tavaszias hevülete és a 21. században mindeddig elképzelhetetlennek tartott primitív tömeges vérontás okán érzett borzalom és szorongás között! Van-e léptékünk és iránytűnk, hogy eligazodhassunk a látszólag egymásra csúszó történelmi korszakok, nagy erejű érzések és tapasztalatok labirintusában?
Ha a történelem fogalma felől közelítünk, Bibliánk léptéke ezredéves. És bár sokan könnyen, talán túl könnyen azt a következtetést vonják le a Bibliában olvasható történetek alapján, hogy a pergő ezredévek alatt az emberi nem vajmi keveset változott – valójában lehetetlen figyelmen kívül hagyni az ésszel szinte felfoghatatlan távolságot, amelyre tekintünk, és amely ezeket az általánosításokat mérhetetlenül bizonytalanná és önkéntessé teszi.
Isten viszont biztosan átlátja, sőt, uralja ezt a hatalmas történetet, és ahogyan Krisztus megszületése a lassan, de biztosan kibontakozó nagy terv bizonyítékaként lehet a mi korunk számára vigasztalás, talán bízhatunk abban is, hogy a Történelem Ura más területeken is nagy erőkkel munkálkodik helyzetünk jobbra fordulásán.
Így, ahogyan a keresztyénség a középkorban képes volt minden szempontból meghaladni az ókori népek erkölcsiségét és jobb civilizációs körülményeket teremteni, úgy – minden tiszteletünk ellenére – bízhatunk abban is, hogy az 1848-as forradalmi eszmények és nemzettudat ma már nem feladatként, hanem a közös emlékezet tárgyaként, a bennünket összekötő fontos élményként van velünk, azért, hogy arra építhessük immár megerősödvén a jobb jövő irányába tartó cselekedeteinket.
A háborús helyzetben ugyanis rendkívüli mértékben fontos, hogy józanságunk megőrzése mellett ne a múlt megoldatlannak vélt problémáit ássuk elő újra és újra, hanem erőnket, figyelmünket arra koncentráljuk, ami itt és most rendelt feladatunk. A 19. század szabadságharcainak tüzében – mérhetetlen áldozatok mellett, de – kiformálódott magyar nemzeti identitásunk, és bár drága áron, de megtarthattuk önrendelkezésünket, hazánkat. Ám a jelen helyzetben ez a nemzeti összetartozás ha erőt ad, csak egy irányba hathat: a belharcok, kampányok és a hétköznapi torzsalkodások mámorából kijózanodva tudjuk anyagi lehetőségeinket, időnket, munkánkat, tudásunkat a bajba került nemzettársaink, embertársaink javáért áldozni. „Jutalmam, hogy szolgálhatok” – a diakonisszák jelmondatát idézve a lépték mellett irányt is kapunk: mert igen, kissé élvezetelvű, hedonista korunk embere szívesen veszi a jutalmat. Nos, Krisztus jót ígér: „Az én igám gyönyörűséges.” Az életben valódi öröm várja azt, aki munkáját, tudását: az életét adja a barátaiért. A szolgálat, a felebarátunknak nyújtott segítség az isteni terv igazságában rejlő valódi boldogságot teszi átélhetővé. Nem biztos, hogy háborús időkben más örömünk, reménységünk lehet ezen kívül.
A szerző irodalomtudós, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!