Biztonságban, de nem otthon

Ukránul beszél egy anyuka a gyermekéhez egy budapesti buszon. A szavakból nem sokat értek, de a hanglejtésekből és a mozdulatokból világos a két ember közötti kapcsolat, ugyanúgy inti ukránul az anya a gyermeket, ahogy engem intett édesanyám magyarul. Még a beszélgetés menetét is érteni vélem.
– Tedd le a lábad az ülésről, mások azon ülnek!
– De úgy nem látok ki jól.
– Nem baj, ne koszold össze, ülj rendesen!
Talán jól is értem, mert a végén a gyermek kicsit sértetten, morcos arccal ül „rendesen” a széken, már amennyiben egy gyerek számára bármilyen nyugton ülés lehet rendes.

Anya és gyermeke biztonságban vannak itt, ezen a budapesti buszon. És biztonságban vannak azon az ideiglenes szálláson is, ahol laknak. És biztonságban a piacon, az iskolában és az utcán. Biztonságban, de nem otthon.

Hogy hol az otthonuk? Ehhez szárnyra kellene kapnunk, felszállni Budapest fölé és északkelet felé venni az irányt. Át a Tiszán, Kárpátalja felett, túl a Kárpátokon. Hogy Kijevben vagy Harkivban? Nem tudom, de valahol messze, ahol most épp aknavetők lövedékei hullanak és drónok pásztázzák a mezőket áldozatra lesve. Ott ez a beszélgetés anya és gyermeke között valószínűleg egy pincében vagy egy félig összeomlott házban zajlana, és lehet, hogy arról szólna, hogy csendben kell maradni, ne hallják meg a katonák, hol bújik meg a család.

Amikor kitört az orosz–ukrán háború 2022 elején, menekültek tízezrei érkeztek naponta Kárpátaljáról és Ukrajna más területeiről a magyar határra. Voltak közöttük kárpátaljai magyarok, ukránok, oroszok, sőt még ukrajnai egyetemeken tanuló indiai és afrikai diákok is, akiket lövések zaja ébresztett a kollégiumi szobájukban. A határ menti falvak lakói – sokszor a helyi református gyülekezet tagjaival és a lelkésszel az élükön –, a Magyar Református Szeretetszolgálat munkatársai, más szervezetek és számtalan önkéntes már az első napokban óriási erőket mozgatott meg, hogy a háború elől menekülő embereket biztonságos helyre juttassa, enni, inni adjon nekik és egy fedelet a fejük fölé, ahol meghúzhatják magukat. Az egész ország megmozdult, özönlöttek az adományok és az önkéntesek a határra és a szeretetszolgálatokhoz. Mindenki a maga módján próbált segíteni, és minden felajánlásról kiderült, hogy valakinek segítséget jelent. Megható volt látni, mennyi ember szíve dobbant együtt a menekültekkel. Azóta is sokan vannak, akik folyamatosan segítenek és gondolnak azokra, akiknek a hazatérés örömét otthon kellett hagyniuk egy időre, és nem tudhatják, hogy mikor egyszer végre hazatérhetnek, mit találnak abból, ami az életüket jelentette korábban.

A kárpátaljai magyar testvérek nehézségeit is nehéz elképzelnünk: kettészakadt családok, elhagyott otthonok, félelem az ottmaradtakért vagy aggódás az elmenekültekért. Karácsony, amikor nem egy fa körül ülnek le a családtagok, egy nyári szünet, amikor nem lehet meglátogatni a nagymamát, és az állandó bizonytalanság, hogy mi lesz holnap.
Azon a buszon, ott akkor arra gondoltam, hogy mennyit szidom én ezt a járművet, ha késik két percet, ha kicsit koszosabb vagy tömöttebb, miközben másoknak áldott állapot az, hogy jön egyáltalán busz, és biztonságban el lehet jutni vele mindenhova. Többet kérni, többre vágyni sokszor eszünkbe jut, de hálát adni azokért – az akár apróságnak vagy természetesnek tűnő – dolgokért, amelyek megadattak nekünk, a legtöbbször elfelejtünk.

De szerencsére ült ott még valaki a buszon az anyával és a gyermekkel, aki ott volt a háború kitörésének napján is számos ember mellett, és a fülükbe súgta: „Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. […] Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,35–36,40) Akik pedig akkor meghallották ezt a hívást, és az Úr erőt adott nekik hozzá, azok életük dolgait félretéve siettek a rászorulók megsegítésére. Állandóan azt hallgatjuk, hogy „ma már az emberek nem segítenek egymásnak”, meg hogy „mindenki elmagányosodik”, vagy hogy a „politikai megosztottság hatalmas”, mégis azt láthattuk, hogy amikor az emberek találkoznak a rászorulókkal és meghallják, mit suttog nekik Jézus, akkor életkorra, lakóhelyre, felekezetre és politikai véleményre való tekintet nélkül sietnek segíteni. Egy apró kis résen bepillanthattunk Isten országába, ami átviláglott erre a világra ebben a nehéz időszakban. Menekültnek lenni, elhagyni a hazát, egy ismerős patak csobogásának zenéjét, egy mindennap látott utcasarkot és azt a darab tájat, amelyet egy jól ismert ablak kerete bezár – ahogy Szabó Zoltán Szerelmes földrajzában a haza legelemibb élményét leírja –, olyan érzés lehet, amelyet nehéz annak elképzelni, aki ilyet sosem tett kényszerből. Segítsük tehát azokat, akiknek mégis el kell menekülniük! „Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához! Tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényein járjunk”, vagy legalábbis próbáljuk meg addig is, amíg az Úr „megfenyíti a sok népet; és kardjaikat kapákká kovácsolják, és dárdáikat metszőkésekké. Nem emel nép nép ellen kardot, és nem tanulnak többé háborút”. (Ézs 2,3–4)
Az én megállóm következett, ezért leszálltam. Hosszan néztem még a busz után, amelyiken ott ül egy anya, aki idegen földön, egy háború miatt megborult életben próbál jó életet és élhető gyermekkort biztosítani a gyerekének.