Az igazi hatalom

Augustus császár már harminc éve a világ teljhatalmú ura volt. Birodalma Herkules oszlopaitól egészen a Fekete-tengerig terjedt; északon katonái a mai Skócia földjét taposták, délen pedig határőrei a nagy afrikai sivatagot vigyázták. Augustus emberfeletti ember volt, sikerült neki az, ami korábban kétszáz évig senkinek: elhozta a békét. E béke megkötéséért sok százezer rómainak kellett meghalnia, fenntartásáért pedig milliónyi nem római nyögte a rabigát, fizette az adókat, s küldte el fiait katonának. A híres ókortörténész, Arnaldo Momigliano szerint Augustus felismerte, hogy Rómának békére van szüksége: ez szolgálta a birodalom érdekeit és teremtette meg az emberfeletti Augustus mítoszát. Jézus Krisztus biztosan nem véletlenül ekkor született meg. Születésének történelmi díszleteként ott magasodott az emberi hatalomból, nagyságból, dicsőségből épített augustusi birodalom, a csúcsán egy olyan emberrel, akit már a kortársai is istennek tartottak, mert akkora hatalma volt, mint előtte senkinek. E korlátlan hatalmú Augustus egyetlen intésére egy aprócska, poros és nyomorúságos tartományban, Rómától úgy nyolcszáz kilométerre, egy fiatal pár útnak indul. Útjuk végén megszületik Jézus, Dávid Efratájában, amely akkoriban már csak egy nevesincs porfészek volt. A környéken legeltető pásztorokat angyalok karéneke riasztja fel félálmukból. Az elbeszélés zavarba hoz bennünket: ez most valóság vagy mese? Történetírás vagy meditáció a hatalom és a kiszolgáltatottság ellentétéről?

Mikeás próféciáját gyakran idézzük karácsonykor: „Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.” De ritkábban idézzük a folytatást: „A nyáj elé áll, és legelteti az Úr hatalmával, az Úristen fenséges nevével. Akkor nyugodtan élnek, mert hatalma kiterjed a föld határáig. Ez lesz a békesség!” Abban a korban, amelyben birodalmi döntéseket hoztak a Sibylla jóskönyvek alapján, amelyben egy prófécia szavainak nagyobb valóságtartalmat tulajdonítottak, mint a mindennapi beszédnek, veszélyes beszéd volt ez. Mit jelentsen az, hogy „ez lesz a békesség”? De hiszen már béke van, Augustus békéje! Csakhogy a megszületett Jézus uralkodni jött minden emberi hatalom felett.

Máté evangélista elbeszélésében még félreérthetetlenebb a politikai realitás.

Augustus vérrel és okos szövetségekkel szerzett békéje talán életszerűbbnek tűnhetett, mint az állatitatóban alvó újszülött békessége. De hamar kiderül, hogy nem ugyanarról a békéről és nem ugyanarról a valóságról van szó. Jézus békéje egy üldözött újszülött képében jött el közénk. Még alig jött a világra, máris vérdíjat tűztek ki a fejére. Augustus békéje folyamatos erődemonstrációt igényelt, Jézus békéje azonban a hatalomról való teljes lemondást jelentette. Augustus békéje a sötétséget ideig-óráig legyőző reflektor volt. Jézus békéje a felkelő nap, amely visszavonhatatlanul száműzi a sötétséget.

Lukács és Máté születéstörténetét olvasva kénytelenek vagyunk újragondolni mindent, amit eddig a történelemről, a valóságról, a békéről, a hatalomról és a dicsőségről tudni véltünk. Jézus békét hozott, de Jeruzsálemnek nem kellett a békéje. Néhány évtizeddel Jézus földi élete után kő kövön nem maradt a felperzselt városban. Megszületését egy császári parancs előzte meg. Élete az angyalok pásztorokhoz szóló üzenete szerint Isten dicsőségét, jóakaratát és a föld békességét szolgálta. Halála pedig megint csak a császári rendeletek szerinti büntetése volt egy lázadó királynak: a kereszthalál.

Az evangéliumok Jézusába vetett hit átértékeli bennünk a hatalom és a dicsőség fogalmait. Miközben a Miatyánkot imádkozzuk, arra kérjük Istent, hogy jöjjön el az országa, és minél többen lássák meg karácsonykor, ha kell, akkor a mi tetteinken keresztül is, ezt a másik valóságot, másik hatalmat és másik dicsőséget.