Az én nagymamám

Balázs-Bóna Judit

Számban érzem a méztől émelyítően édes és aszkorbinsavtól savanyú teát. Mindig elkészítette, amikor minket ápolt. Testvéreimmel minden beteg időszakot nála töltöttünk. Utáltuk a keverék ízét, de nagymama fenyegetőn szerető tekintete azt üzente: nincs választásunk. Hiába kérdeztük, mit tett bele, mindig csak a szokásos válasz hangzott: C vitamint és mézet. Tudtuk, hogy gyógyszerészként valamit biztos belekevert a gyógyító „bájitalba”, ugyanis rendre jobban lettünk. Elmúlt a láz, jobb lett a kedvünk. Apai nagymamám gyógyító volt, sok értelemben. Ő tanított meg úszni, alaposan fogat mosni, olvasónaplót írni, és ő tanított meg arra is, hogy kimutathatom a szeretetemet. Hozzá bármikor oda lehetett bújni, meg lehetett ölelni, és lehetett előtte sírni is. Vele nem kellett erősnek mutatkoznom, hanem engedte, hogy kijöjjön a feszültség… már a lehetőségtől is felszabadultam. Nagyon sokszor hiányzik. Fáj, hogy nem ismerheti Izabella kislányom, aki nagyon sokszor emlékeztet rá.

Miközben gyászolom az egyiket, ajándék, hogy anyai nagymamámnak még mindig unokája lehetek. Negyvenévesen is felhívhatom és nagymamának szólíthatom azt, akitől sokat örököltem. Gyerekkoromtól a mai napig állandó szeleburdiságomon sokszor kacag, ő is ilyen volt. Eszébe juttatja saját anyukáját, aki nagymamám hasonló viselkedésére felkiáltott: „Fekete bolond!” Célozva vezetéknevére és ügyetlenségére. Közös bennünk a migrén is, amely sokszor rohamszerűen tör rám és keseríti meg életemet. És pont azért, mert a családban ő az egyetlen érintett, ő az, akinek elhiszem a biztatást, az ő szavai gyógyírként hatnak: „El fog múlni, Juditkám!”

Nagyon hálás vagyok, hogy nyolcvannyolc évesen ő még mindig taníthat minket. Még átadhatja a legendás sósrúd sütésének tudományát, vagy legalábbis megpróbálhatja. Ahogy ugyanis a tapasztalat mutatja, hiába követjük a pontos receptet, sosem lesz a végeredmény olyan, mint az övé: abban benne van a lelke. Továbbvihetjük a rendszeretetet, az igényességet, a fegyelmet és az állhatatosságot, amelyeket egész életében képviselt, és a történeteiben fel is ismerjük azokat.

Ezek fontos értékek, de a legfontosabb, amit átadhat nekünk, az az istenhite. Az a töretlen, megkérdőjelezhetetlen bizalom, amit a Jóisten iránt érez. És amit sokszor szóvá is tesz saját halálával kapcsolatban. Olyan nyugodtsággal, olyan higgadtsággal, olyan bátorsággal beszél az elmúlásról, hogy sokszor érzem, szeretnék úgy hinni, mint ő. Igazi példakép. Remélem, hogy annak ellenére, hogy ő teljesen ki van békülve a végzettel, még nagyon sokáig velünk lehet, és a gyermekeimnek és unokatestvéreinek lehet szerető, féltő dédijük.

Balázs Izabella, 9 éves

Nekem a nagymama nagyon fontos. Amikor anya felhívja őt, akkor ő a legtöbbször igent mond minden kérésre, legyen szó arról, hogy vigyázni kell ránk, vagy hogy el kell hozni a sajtot a boltból. Észrevettem, hogy a nagymama nem is nagymama, hanem valami tündérféleség, aki vigyáz az unokákra és nagyon finom süteményeket süt. A kedvencem Gizi mama meggyes pitéje, pedig nem is szeretem a meggyet. Nekem a nagymamám mindig a szeretetet jelentette, a boldogságot és azt, hogy nem csak anyukák és apukák vannak a világon. A másik nagymamám, a Nagyi sajnos meghalt, rengeteg kép van róla nálunk, de a hangjára már alig emlékszem. Emlékszem viszont, hogy sok mosollyal köszöntött. Nyuszifülnek, Izukának és Copfoskának szólított sokszor. Nagyon hiányzik.

Ulicza Tamás

Nem tudom, milyenfajta sövény volt, de bármikor megérzem az illatát, megrohannak az emlékek, és ott állok a nagyszüleim kapujában. Sárga-fekete kapu, járda végig a sövény és a ház fala között, előbb jobbra, majd balra és ismét balra. A százéves diófa árnyékában, a kis teraszról nyílik a kopott bejárati ajtó, ami rögtön a konyhába vezet. Érzem: a kávé lefőtt, itt várnak.

Egy pillanat, és a sárga szobában ülök, előttem kávé, a mama pedig épp arra panaszkodik, hogy alig járunk hozzá, miközben kipakol mindent, ami a hűtőben vagy a szekrényekben ehető. Persze szabadkozik, hogy későn szóltam, hogy jövök, épp csak össze tudott dobni valamit.

Sosem lehet hozzá úgy bemenni, hogy ne legyen az ember a talpától a feje búbjáig cigarettaszagú. Telente inkább az udvaron akasztottam fel a kabátomat, de még így is volt, hogy megszóltak a vonaton, hogy „büdös bagós” vagyok. Az orvos egyszer viccesen meg is jegyezte neki: „Panni néni, az orvostudománynak erre nincs válasza, önt valószínűleg konzerválja a nikotin.” De ez sem tartott örökké.

A sírját egyre nehezebb megtalálni a temetőben, és a házra is nehéz ráismerni. Az „új” lakók – mert nekem mindig újak maradnak – kivágták a sövényt. Ahogy az utcáról láttam, a diófát is a kertben. És lehet, hogy már a sárga szoba sem sárga. De nekem örökké így fog élni az emlékeimben, és ott ül a nagymamám is a szobában, arra várva, hogy egyszer majd újra meglátogassuk, és mondhassa, ha valami rosszaságot csinálunk: „Úgy megeresztem a fakezem, hogy benned marad a szálka.” Vagy amikor viccelődve csirkelábat nyújt felénk, azt, hogy „itt a kezem, nem disznóláb”. Pedig a keze nem volt se fából, se disznólábból, de ha úgy is lett volna, számunkra akkor is az egyik legkedvesebb kéz lett volna.

Nádudvari Csenge

Ismerősen nyikordulnak a szekrényajtók, és én teljes lelkesedéssel vetem magam a jól ismert ruhák közé. Földig érő szoknyát öltök, nyakamra tekerem a rókaprémet, felhúzom a csipkekesztyűt, és belelépek a három számmal nagyobb magas sarkúba. Komolyan, minden méltóságomat összeszedve csoszogok ki a konyhába, ahol nagyika főz. Mikor meglát saját alkalmi ruháinak rettentő összeállításában, kezét összecsapva végigmér, majd egyszerre tör ki belőlünk a nevetés.

Nekem mindig ő volt a társam a csínyben. Legyen szó nagypapa szemüvegének elrejtéséről vagy hangos, ütemre trappolásról a tömött budai utcákon, esetleg a latin lecke elkomolytalankodott megírásáról. Tudtam, hogy rá bármikor számíthatok, úgy nehézségekben, mint örömökben. Ő a legnagyobb példaképem. És nemcsak azért, mert borzasztóan művelt és intelligens nő volt, aki önszorgalomból négy nyelven is megtanult beszélni, és a háború utáni mélyszegénységből kitörve sikeres karriert épített fel a szocializmusban. Hanem mert negyven évig alázatosan ápolta nagypapámat, akivel fél évszázadon át voltak egymás legnagyobb és legszeretőbb támaszai. Úgy is, hogy ez néha nem volt egyszerű. Ám sosem panaszkodott. Cserébe annál többet mesélt.

Hihetetlen történeteket mondott a vidékről, ahonnan származott, a gyermekkoráról, a háborús időszakról, arról, hogy hogyan szöktették meg dédpapámékat a frontról, és utaztak egy évet vagonokban. Hogy milyen volt 1956 októbere, miért ment be dolgozni, miközben ropogtak a fegyverek, miként bombázták le a lakást, ahol élt.

Nagyikát gyermekként lelkesedéstől, kamaszként könnytől csillogó szemmel hallgattam. Azt nem tudtam, meddig lesz még velünk, de abban biztos voltam, hogy a hátralévő közös időből szeretnék minél több mesét és éneket magammal vinni. Mert ugyancsak sok népdalt tanított nekem. Volt egy titkos kedvencünk is, amit megszámlálhatatlanul sokszor énekeltünk együtt. Akkor is, amikor minden rendben volt. Akkor is, amikor már a kórházban feküdt. És akkor is, utoljára is, amikor a halálos ágyán egymástól örökre elköszöntünk. „Megismered síromat a tearózsáról, fejfámat a fekete fátyoláról.” Köszönöm, Nagyi, hogy meghatároztad az életemet!

Csoma Györgyné Lengyel Judit

Nyolcvanhét éves vagyok, két lányom, öt unokám és egy dédikém van. Így lett teljes az életem. Apai nagymamámat nem ismerhettem meg, mert korán meghalt ő is, nagyapám is. Abban az időben az orvostudomány még sajnos nem tartott ott, mint ma. Erről a nagymamámról annyit tudok mondani, hogy kilenc gyermeket szült, és öt maradt életben. A többiek a gyermekágyas időszakban meghaltak. Őt úgy szólították, hogy „Mamuka”.

Az anyai nagymamámat ismertem, de mi Erdélyben éltünk, ahonnan gyermekkoromban – a II. világháború idején – el kellett menekülnünk, és a nagyszüleim otthon maradtak. Édesanyámat soha többé nem engedték át a román határon, nem mehetett haza a szüleihez akkor sem, amikor ápolni kellett volna őket. De még a temetésükre sem engedték őt haza. Nagy fájdalom ez a mai napig nekem is.

A nagymamám egyszer kapott vízumot Magyarországra, azt hiszem, ’56-ban. Én akkortájt érettségiztem. Az a találkozás egy kimondhatatlan boldogság volt. Egy ünnep. A mai napig megkönnyezem, ha rá gondolok.

Három-öt éves koromból emlékszem rá. Nem tudok elképzelni jobb, áldozatkészebb, szeretőbb nagymamát, mint amilyen ő volt. Nagyon beillett a lelkésznék sorába. Csupa szív, csupa lélek volt. Komoly hittel nevelte három gyermekét.

Én úgy érzem, hogy az a sok szeretet, ami bennem összegyűlt, az hasonló a nagymamámhoz. Ő is mindenkit szeretett, szeretett segíteni másokon. Úgy érzem, hogy ilyen téren bennem is van egy kis plusz.

Molnár Fruzsina

A nagymamáimtól két fontos dolgot kaptam az életben: az unokatestvéreimet és azt, hogy a kisfiam dédunoka. Azt a különleges köteléket látni és megélni, ahogy a kisfiam kapcsolódik az én nagymamáimhoz, azaz az ő dédijeihez, egy csoda. Ilyenfajta szeretetet és törődést soha nem láttam eddig. Igazi kincs a számomra.

Az apai nagyszüleim már egész kicsi gyerekkorunktól kezdve minden unokát elvittek egy-egy hétre a szentendrei nyaralóba, aztán a mátraházai gyülekezeti táborba, később pedig a Balatonra. Volt ezeknek a nyaralásoknak egy különleges „kötelező” jellege, ami miatt mindig ódzkodtunk, hogy már megint menni „kell”. Én mindig úgy éreztem, hogy nagyanyó nagyon szigorú e tekintetben. Csak fővesztés terhe mellett lehetett hiányozni a nyaralásokról. De abban a pillanatban, amikor megérkeztünk és ott volt az összes unokatesó, minden rossz érzés feledésbe merült. Igazi önfeledt nyaralásokban volt részünk, ahol nagyanyó teremtette meg a biztos hátteret. Hálás vagyok neki, hogy kilencvenhárom évesen is – a mai napig – nagy gondot fordít arra, hogy találkozzanak az unokái. Köszönöm neki, hogy nem csak papíron van nagy családom!