A templom szent hely. Megszentelt tér, ahol az embert megszólító és életét megváltoztató Ige hangzik fel újra és újra, ahol a keresztségben és az úrvacsorában maga az élő Jézus von magához közelebb minket. Az istentisztelet pedig megszentelt idő, saját ritmusával, amelyhez jó igazodni az összezavarodott életünkkel. Sokszor elmondjuk, átéljük ezeket a mondatokat, pár napja viszont teljesen másféle szentségét is megérezhettem a templomnak. Alsóörsre kellett mennem, a Magyar Református Szeretetszolgálat ottani koordinációs számára gyűjtött adományait vittem oda. Sokan mások tettek ugyanígy, ezért az adományok már nem fértek el az eredetileg kijelölt helyen, így lehetőségként nem más maradt a tárolásra, mint a sok száz éves gyönyörű református templom.
Dobozok, kartonok, zsákok, raklapok, göngyölegek a régi falak alatt, a padok között, az úrasztala körül. Nem a megszokott, rendeltetésszerű használat, mégsem volt furcsa vagy megbotránkoztató. Ellenkezőleg, megrendítő látvány volt, azonnal a hatása alá kerültem. Raktárként funkcionált az épület, de a kézzelfogható szeretet raktáraként. Mintegy megálló lett az azok felé vezető úton, akik a háborút szenvedik, nem messze tőlünk. Egy templomban nem ez szokott fogadni, mégis magától értetődő volt az egész, teljesen természetes.
Nyugalomban és békeidőben, amikor minden rendben van, ez a templom is olyan, mint a többi. Most viszont a szomszédunkban tomboló háború miatt különleges időket élünk, ez pedig különleges feladatokat hoz magával, nekünk magunknak is másképp kell szólni és tenni, másképp kell reagálni, mint általában szoktunk. Nem tehetjük meg Jézus Krisztus követőiként, hogy úgy tegyünk, mintha nem történt volna semmi.
Bizonyos tekintetben a böjt is hasonló, csak ott mi alakítjuk ki a nem megszokott teret és időt, közben kipróbálva, hogyan leszünk jelen, hogyan változunk mi magunk a megváltozott körülmények között. Persze különbség is van, háború idején zajosabb és ziláltabb lesz a világ, böjtben viszont lehalkítjuk a zajforrások egy részét. Ilyenkor átütemezzük a napi ritmusunkat, elhagyunk valamit, amivel egyébként tele van az életünk – és közben másra fókuszálunk, meglátva más szemszögből saját magunkat és azt, amiben vagyunk. Ebben a másféle keretben szólít meg minket az Isten. Különleges idő különleges következményekkel, felismerésekkel és azokból fakadó tettekkel – ez a böjt. A háború, a nem várt válság is ilyen idő az embernek, viszont ezt nem mi választjuk, nem akarjuk. De így is megérkezik, nekünk pedig Jézushoz méltó módon kell reagálnunk.
Különleges idő különleges feladatokkal, amelyek felülírják a megszokottat, de azért, hogy közben Jézus Krisztust képviseljük. Erre tanított engem az alsóörsi templom, tele dobozokkal és zsákokkal. A templom szentsége nem csorbult, de ez más értelemben vett szakralitás volt. A samaritánus szentsége volt, az utazóé, aki rátalált a félholtra, és hagyott mindent, hogy az idegennek segítsen. Ezt a nagyon is konkrét következményekben megnyilvánuló szentséget éreztem meg ott, a templomban. Azt a belső feszültséget, amely megmozdít, megindít, amikor belebotlunk a szükségbe, muszáj tennünk valamit, és képesek is vagyunk rá. És ezt nem magunk miatt tesszük, hanem Jézus adja hozzá a mintát, az irányt. A samaritánus tettének szentsége ez, a szeretet szülte kényszer tisztasága. Nem tudunk másképp tenni, ezt most muszáj, akkor is, ha felborítja mindazt, amit elterveztünk.
Így lehet a templomból egy ideig raktár, és közben mégis templom marad. Így lehet a böjt teljesen más, mint terveztük, mozgalmas és tevékeny, közben mégis böjt marad. Így térít el bennünket a megszokott utunkról a történelem, mégis maradunk az egyetlen úton, amit Jézus Krisztus követése jelent. Most erre van szükség, most erre kellünk, most erre kell egy ideig berendezkednünk.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!