A lelkész is elfáradhat...

Lelkipásztorként azt tapasztalom, június közepére elég alaposan el tudok fáradni. Noha megritkulnak a hétközi alkalmak, nincsenek hittanórák, talán még a lelkigondozásra várók sora is rövidül, hiszen mindenki nyaralni megy. Azonban jön a táborok szezonja: többféle is van, a rájuk készülés elviszi a július vagy az augusztus jó részét. Aztán már lehet is hangolódni a következő tanévre, szervezni a hitoktatást. Ezek közé kell beszúrni valamiféle minőségi – azaz testben és lélekben is feltöltő – pihenőidőt. Merthogy a lelkész is ember: kimerül, elfárad. Ha pedig a pihenésem nincs megoldva, akkor nem tartható fenn a szolgálatom sem.

Valaki a belső életünket, lelkünket kosárként ábrázolta. Mindenki tudja, milyen az, amikor a mi személyes, belső életünk rendben van, amikor teli a kosár. Rendszeres, imádságos, bensőséges kapcsolatban vagyunk Istennel, olvassuk naponta a Szentírást, védett helye és ideje van ennek a mindennapjainkban. Amikor értjük is, amit olvasunk, amikor jól tudjuk szeretni a családunkat, sikereket érünk el a munkában, emberi kapcsolatainkban, a gyülekezeti szolgálatunkban. Amikor rendesen étkezem, eleget alszom, sportolok, jó döntéseket hozok, és úrrá tudok lenni a nehézségeken is. Amikor az életem kosara fel van töltve. De ha nem gondoskodom a feltöltéséről, a kosár aljára kerülök, és a kimerültség jelei jönnek elő rajtam. Mint ilyenkor, június derekán.

Milyen jelei vannak ennek? Haragos, ideges lesz az ember. Hosszú út vezethet el odáig, hogy ez az állapot állandósul. Amikor azonban állandósul, rendkívül keserves helyzeteket teremthet. Ilyenkor szoktak elhangzani efféle párbeszédek férj és feleség között: „Miért vagy ideges, szívem?” S jön a válasz, szinte kiabálva: „Én nem vagyok ideges!” Aztán túlreagálok helyzeteket. Néhány éve egy atyafi csengetett a kapun. Többedszer jött már. Két mondat után elvesztettem a türelmemet, és szinte kiabálva mondtam neki: „Mit gondol, én a fél világot segíteni tudom? Úgy, hogy ráadásul maga nem is tartozik hozzánk! Mit gondol, mennyi magához hasonló csenget be itt hétről hétre?!” Elkullogott. Én pedig azt hittem, menten megnyílik alattam a föld.

Aztán vannak, akik túleszik, túlisszák magukat ilyenkor. Akiknél a kifáradás, kimerültség és elhasználódás úgy jelentkezik, hogy hajtanak, mint egy robot, és a környezetüket is esztelenül hajszolják. A kimerült ember pedig bizonytalan, és hamarabb esik a kételyek és félelmek csapdájába, mint akkor, amikor teli az élete tankja.

Feltölteni a kosaramat – de hogyan? Mária és Márta jut eszembe. Azt mondja Jézus Mártának: „... sok mindenért aggódsz...” (Lk 10,41). Ez azt jelenti: sok terhet hordozol, látom azt is, hogy elfáradtál, kimerültél. Ezért most a jobb rész az, ha leülsz ide hozzám, velem, és csendesen beszélgetünk. Mert ebben a beszélgetésben feltöltődsz, és máshogy fogod látni és végezni a dolgokat azután. Egyszer ezt valaki nagyon a lelkemre kötötte a pihenés, a kimerülés elleni harc kapcsán. Mit is? Az első a felelősség. Mária és Márta története erről szól: mindenki maga felelős azért, hogy szinten tartsa a lelki kosarát. Nem a környezetem a felelős ezért, nem a családom, magam vagyok felelős. Mária a jobb részt választotta. S ez a második: megállni és rendszeresen időt tölteni Jézussal. Ha a megtalált nyári pihenőidőben csak fizikailag töltődünk, de lelkileg nem, nagyon hamar ugyanoda jutunk, mint voltunk annak előtte. A harmadik, ami szorosan kapcsolódik ehhez: határozzam meg, hogy emberileg mi tölt fel engem! Számomra ez óriási próbatétel, mert a pörgős, zajos mindennapokban nagyon nehéz, és nagy tudatosságot igényel. Meghatározni, mi az, ami a lelkem kosarát feltölti: milyen társaság, milyen emberek közelsége. Milyen könyv, milyen sport, milyen tevékenység, milyen film az, amely a belső emberem számára is sokat jelent, mert feltölt, felerősít, és segít egészséges, eredményes hívő embernek, ezzel együtt lelkipásztornak is megmaradnom.

A szerző a Külső-Kelenföldi Református Egyházközség vezető lelkésze