A boldogság megtalálható

Bár a „boldog új évet” köszöntés ebben az időszakban megszokásszerűen hagyja el a szánkat, érdemes elgondolkodni azon, valójában mit is jelent a boldogság.

A remény rabjai című filmdráma egyik megható jelenetében az ártatlanságáért makacsul küzdő főszereplő, Andy, akit Tim Robbins alakít, bezárkózik a börtönparancsnoki irodába, feltesz a lemezjátszóra egy korongot, és mellé helyezi a hangosbeszélő mikrofonját. Az opera gyönyörű zenéje a hangszórókon át kiárad az egész börtön területére. A fogvatartottak és az őrök átszellemülten hallgatják. Kézzel tapinthatóan megáll az idő. A váratlan esemény hatására a Morgan Freeman által megformált rabtársából – Redből – átható érzések fakadnak fel: „A mai napig fogalmam sincs, miről dalolt az a két olasz nő… De az az igazság, hogy nem is érdekel. Valami olyan szép dologról énekelhettek, melyet nem lehet csupán szavakkal kifejezni, és amibe belefacsarodik a szíved. Állítom, hogy azok a hangok magasabbra és messzebbre szárnyaltak, mint amelyekről valaha is álmodtunk. Mintha egy gyönyörű madár szállt volna a kalitkánkba. Nyomban leomlottak a falak, ha csak egy rövidke pillanatra is […], a legutolsó ember is szabadnak érezhette magát.” A zene felszabadította a foglyokat, egy jobb és létező valóság érzéseit keltette bennük. A reményt ébresztette fel, hogy a boldogság megtalálható.

Mi is, bár egy bukott világban élünk, merünk reménykedni a természetfeletti boldogságban. Az iránta való vágy nem az utolsó idők önimádatának terméke, ahogyan azt sokan félreértelmezik. Ez a szomjúság mélyen beágyazódott mind a Szentírás gondolataiba, mind pedig az emberi kultúrákba.

Az Édenbe teremtett őseinktől örököltük a romlatlan boldogság érzését. Ez megmagyarázza, miért nem hajlandó szívünk megelégedni a bűnnel, a szenvedéssel, és miért vágyunk valami jobbra. Ha csupán a természetes kiválasztódás és a legerősebbek túlélésének termékei lennénk, nem volna okunk azt hinni, hogy létezett bármilyen ősi boldog állapot. De még azok is, akiket soha nem tanítottak az eredendő bűnről és az emberi természet gyarlóságáról, ösztönösen tudják, hogy valami nagyon nincs rendben. Mi másért vágyakoznánk a boldogság után? Nosztalgiával gondolunk egy olyan paradicsomi létre, amelynek csak töredékeit látjuk a teremtett világban. De rossz helyeken keresgélünk. Isten tükröződései a teremtésben csodálatot keltenek, de nem azt az elégedettséget, amelyre igazán vágyunk. Blaise Pascal éleslátással fogalmaz, amikor arról beszél, hogy hiába igyekszik az ember a környezetét a neki hiányzó dolgokkal megtölteni és ezekben segítségre találni. Ezek mind elégtelenek, mert a végtelen mélységet csak egy végtelen és megváltoztathatatlan valaki, vagyis maga Isten töltheti be.

Mivel az ember Isten képmására teremtetett, a világ felszínessége nem elégíti ki. Érezzük, hogy a boldogtalanság abnormális, és vágyunk arra, hogy valaki valahogyan tartós gondtalanságot hozzon nekünk. A. W. Tozer szerint az ember unatkozik, mert túl értékes ahhoz, hogy boldog legyen a bűn kínálta lehetőségekkel. Ádám és Éva leszármazottaiként örököltük az Istentől való elszakadásunkat, amelynek része a boldogságtól való elszakadás. Évszázadokkal később is megőriztük annak tudatát, hogy valaha megelégedettek voltunk. Ez a valódi boldogság iránti kényszerítő vágy, bár időnként fájdalmas és kilátástalannak tűnő, Isten kegyelme irántunk. Vágyva az emberiség által egykor ismert öröm után, a Krisztusban való igazi békességhez vonzódunk, amelyet az evangélium kínál nekünk. Isten arra használta fel kitartó vágyakozásunkat, hogy felkészítsen a vele való kapcsolat helyreállítására. A Krisztusban való nagy öröm jó híre pontosan az a hűs víz, amelyre szomjas lelkünk vágyik. Az evangélium csak azoknak jó hír, akik tudják, hogy szükségük van rá. Ha Jézus nélkül boldogok lennénk, soha nem fordulnánk Isten felé.

Charles Spurgeon azt javasolja: „Mutassuk meg a világ embereinek, akik a mi vallásunkat rabszolgaságnak tartják, hogy ez nekünk igazi öröm! Felszabadultságunk hirdesse, hogy jó Mestert szolgálunk.” A boldogság utáni vágyunk nem olyan késztetés, amelyet el kell törölnünk, hanem inkább magunkhoz kell ölelnünk. Ez Krisztushoz vezet bennünket, segít leküzdeni a kísértést, és tanúságot tesz a világnak Megváltónk mindent felülmúló értékéről.