Sosem látott összefogás

Dunántúli óvodások gyűjtöttek játékokat kárpátaljai gyerekeknek, szegény gyülekezetek ajánlották fel perselypénzüket, református vállalkozók vittek adományokat, lelkészeink és püspökeink igyekeztek mindent megtenni, ami módjukban állt, hogy segítséget nyújthassunk. Számos ember küldött kisebb-nagyobb pénzösszegeket és tárgyi felajánlásokat a Magyar Református Szeretetszolgálaton (MRSZ) keresztül, amelynek munkatársai és az önkéntesek éjt nappallá téve dolgoztak azon, hogy ez a sok segítség eljusson azokhoz, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá. Emellett gyülekezetek vendégházai, gyülekezeti termei, iskolák kollégiumai nyíltak meg a menekültek előtt, akik akár csak egy éjszakára, akár hónapokra maradtak fedél nélkül.

A szeretet nem matematika kérdése, de a számok jól mutatják az összefogás nagyságát. Statisztikák azokról az adományokról állnak rendelkezésre, amelyek a Magyar Református Szeretetszolgálaton keresztül jutottak el a rászorulókhoz. Egy év alatt 1007 tonna adomány, ebből 615 tonna került Kárpátaljára, a többit a Magyarországra érkező menekültek között osztották szét. 201 ezer embernek nyújtott segítséget az MRSZ, ezt a hatalmas munkát 4700 önkéntes segítette, köztük 1150 tolmács és 150 orvos.

Juhász Márton, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető igazgatója szerint a szervezet elmúlt évére, a munkatársak és az önkéntesek életére is jelentős hatással volt a háború. Elmondta, hogy ők például befogadtak három és fél hónapra egy édesanyát az akkor háromhetes babájával, akik most már családtagnak számítanak náluk, és néha meglátogatják őket Nagydobronyban.

A háború első három hónapjában Juhász Márton ébren töltött idejének nyolcvan százalékát töltötte ki Kárpátalja és a menekültek segítése, és szerinte munkatársai is hasonló arányokról tudnának beszámolni. Február 24-én este már kint voltak a Nyugati pályaudvaron fogadni az első menekülteket, és nem azt nézték, hogy aki jön, az orosz, ukrán vagy kárpátaljai magyar, hanem az az igei rész volt a fejükben, szívükben, hogy „jövevény voltam, és befogadtatok engem”.

Nem voltak felkészülve erre a menekültáradatra, és mindenkinek le kellett tennie kicsit az akkori feladatát, és amíg sikerült feltölteni a soraikat, addig majdnem minden munkatárs a segítségnyújtással foglalkozott. Amikor elkezdődött a háború, nem nagyon számolgattak, hogy meddig tarthat, hanem teljes erőbedobással siettek a szenvedők megsegítésére. Az eleje kemény volt mindenkinek, Juhász Márton állítja: 2022 márciusa élete legnehezebb hónapja volt, egy pillanatra sem volt megállás.

– Lelkileg is nehéz volt szembesülni azzal, hogy néhány száz kilométerre történik az egész tőlünk, és nem tudtuk, hogy eléri-e majd Kárpátalját, vagy sem – mondta. Hogy mennyire ekörül forgott akkor mindannyiuk élete, elmondta, hogy pont február végén vitte volna futballmeccsre a fiait, ám ezt az ígéretét végül csak áprilisban tudta beváltani, és akkor is csak a második félidőre értek oda. Az egyik fia akkor azt mondta neki, örül, hogy a kiabáló szurkolók miatt végre nem tud telefonálni, és legalább egy kicsit csak velük törődik.

A szervezet létszáma az elmúlt évben körülbelül száz fővel bővült, három nagy nemzetközi programot indítottak az érkező menekültek ellátására, alapvető szükségleteik biztosítására – tájékoztatott az MRSZ ügyvezetője. Hozzátette: a legtöbb ide érkező menekült nem beolvadni szeretne, hanem hazatérni, de egyre többen látják be, hogy ez a háború évekig is elhúzódhat, ezért segítenek nekik, hogy a gyerekek tudjanak iskolába járni, a családnak legyen hol laknia, és hogy legyen munkájuk, amiből megélhetnek.

Az MRSZ munkatársai és önkéntesei most is ott vannak a határon, Záhonyban, és beosztott rend szerint a BOK-csarnokban is, Budapesten. A Kárpátaljára vitt adományszállítmányok kapcsán mindig konzultálnak a Kárpátaljai Református Egyházkerülettel, és az ő kéréseikre reagálnak: amikor az áram ment el, akkor aggregátorokat, lámpákat vittek, amikor fekhelyek kellettek, akkor ágyakat, matracokat, amikor pedig óvóhelyek kellettek, akkor azok megépítésében segítettek.

– Azért tudtunk kétszázezer embernek segíteni, mert ott volt az egyház, ott voltak a gyülekezetek, ott voltak az intézmények mögöttünk – emelte ki az egész magyar reformátusság szerepét Juhász Márton. – És ebben nincs benne egy csomó olyan gyülekezeti vagy intézményi segítség, aminek az adatairól nem tudunk – tette hozzá. Nagyon sokan azonnal, feltétel nélkül nyitották meg a kollégiumokat, gyülekezeti termeket, iskolákat, üresen álló egyház ingatlanokat, pénztárcákat. Az MRSZ ügyvezetője szerint ilyen összefogást ő még nem látott.

– Az elmúlt évtizedek legnagyobb összefogását tapasztaltam, és igen büszke vagyok arra, hogy ebben a nehéz helyzetben a gyülekezetek, a lelkipásztorok és a szeretetszolgálat összefogása példaszerűen valósult meg – mondta nekünk Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke.

Az egyházkerület területén van a legtöbb határátkelő Kárpátalja felé, és éppen február 24-én tartottak esperesi értekezletet, így már aznap át tudták gondolni, hogy a határövezetben mire lehet szükség. A püspök szerint a médiában kevéssé hangsúlyozták, hogy mielőtt a hatóságok odaértek volna, sőt, a szeretetszolgálatok csapatai előtt is, február 25-én hajnalban a határ menti lelkipásztorok és gyülekezetek már fogadták az első menekülteket. Készítették a szendvicseket, osztották a ruhákat, vezették pihenésre és melegedésre alkalmas helyekre az érkezőket. – Ez a mi egyik nagy hozzáadott értékünk az egész éves munkához, hogy már az első percekben ott voltunk, amikor még senki más nem ért oda – hangsúlyozta Fekete Károly.

Emlékeztetett arra is, hogy a református gyülekezetek rengeteg pénzbeli és természetbeni adománnyal segítették a Magyar Református Szeretetszolgálatot, és úgy gondolja, talán még fontosabb az a lelkület, amivel ezeket az adományokat átadták a hívek. Az MRSZ munkatársain pedig azt érezte, hogy a munkájukat nem valami napi rutinként végzik, hanem azzal a felelősséggel, hogy Kárpátalján egyszerre kell segíteni az ottani reformátusokat, és hátországot kell teremteni a Kelet-Ukrajnából érkező menekülteknek.

Emellett a Tiszántúlon nagyon sok gyülekezetnek van kárpátaljai testvérgyülekezete, és ezek a kapcsolatok megélénkültek. A püspök elmondta, hogy a gyülekezetek nemcsak a szeretetszolgálaton vagy az egyházkerületen keresztül adakoztak, hanem sokszor maguk a gyülekezeti tagok keltek útra, hogy adományokat vigyenek, így megbecsülni is nehéz a szállítmányok számát. A személyes biztatást is fontosnak nevezte, hiszen ilyen háborús helyzetben sokat számít, hogy „emberek adják emberek kezébe” az adományt.

Fekete Károly megosztotta velünk azt is, hogy akkor hasított bele a felismerés, hogy ez most valami más, nem a szokványos adománygyűjtés, amikor már az első napok után arról kapott értesítést Márokpapiból, Tiszabecsről, Gacsányból és számtalan más településről, hogy már nem tudják hol raktározni a sok érkező adományt.

A világ figyelme egyik napról a másikra szegeződött a szabolcsi, szatmári és beregi kis településekre. A tiszabecsi iskola ebédlőjében ott ült a CNN amerikai hírtelevízió stábja, a záhonyi vasútállomáson pedig ott téblábolt a Deutsche Welle tudósítója. Fekete Károly sajnálja, hogy csak a katasztrófa vonzotta őket oda, és amint elmúlt az események hírértéke, eltűntek, de ahogy mondta, ennek ez a természete. A püspök szerint az egy sajnálatos dolog, hogy ezek a stábok, újságírók, ha már ott jártak, nem csináltak videót, cikket a helyi emberekről vagy a számos műemlékkel büszkélkedő környékbeli településekről. – Miután a tévéstábok és a „nézelődők” eltűnnek, ott maradnak azok, akik mindig is ott voltak, és csak egymásra számíthatnak – mondta. Fekete Károly jobban bízik a kárpátaljai magyar testvérek emlékezetében, mint a világ kameráinak memóriájában, és bízik abban, hogy gyülekezeti és családi szinten sem felejtik el soha, hogy az egész magyar reformátusság kiállt mellettük.

A Magyar Református Egyházban a Kárpátaljára figyelés nem a háborúval kezdődött, hanem évtizedek óta tart, és a püspök szerint nem is szabad abbahagyni az otthon maradó kárpátaljaiak támogatását, mert a tagegyházak közül itt él a legelesettebb tömbreformátusság. Itthoni feladatként jelölte meg, hogy akik viszont akár ideiglenesen, akár véglegesen átjöttek Magyarországra, azok ne kallódjanak el, és találjanak befogadó gyülekezetre. – Ebben nekünk, lelkipásztoroknak, itteni gyülekezeteknek fogadókészséget kell mutatnunk, és speciális alkalmakat is meg kell hirdetnünk nekik, hogy ránk és egymásra találhassanak – mondta Fekete Károly, és példaként hozta fel Nyíregyházát vagy Budapesten, a Hold utcai templomban Balog Zoltán püspök által szervezett alkalmat.

Néhány napja a Magyar Református Szeretetszolgálat elmúlt évet értékelő sajtótájékoztatója után Ukrajnából menekült gyerekeknek tartottak foglalkozást a szervezet munkatársai és vezetői. A gyerekek elmondták, hogy nem olyan rossz itt, de szeretnének hazamenni, mert várja őket a nagymama, a kutya, a cica. A legutóbbi szót az egyik kislány magyarul mondta, mert ez volt az egyik szó, amit már megtanult. Egy évvel ezelőtt, amikor elkezdődött a háború, napokon belül százezrek indultak útnak. Sokan csak pár napra elég ruhát pakoltak, és bíztak benne, hogy minél hamarabb hazatérhetnek. Féltek, bizonytalanok voltak a holnapban, fáztak, éhesek voltak. A magyar határon pedig mások mellett református gyülekezetek tagjai és a Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntesei várták őket meleg teával, étellel és kedves szavakkal.

Egy éve Tiszabecsen láttunk olyan embereket, akik, miután adományt hoztak, felajánlották, hogy ingyen elvisznek menekülteket bárhova Magyarországon. Záhonyban olyan önkéntesekkel találkoztunk, akik hónapokig majdnem minden szabad hétvégéjüket a határ mellett töltötték. A Nyugati pályaudvaron olyan fiatalok segédkeztek, akik munkából érkezve álltak be fogadni az esti vonatokkal érkezőket. Annyiféle módon láttunk embereket segíteni, hogy azt előre elképzelni sem tudtuk volna. Ahogy Dajka Csaba tiszabecsi lelkész fogalmazott egy éve elsőre talán furcsának tűnő hasonlattal: „Mi vagyunk a fazék: szükséges, hogy itt legyünk, munkálkodjunk, dolgozzunk, de e történetben az örökkévaló Isten az, aki kifőzi a levest.” De kell az a fazék, és az elmúlt évben rengetegen mutatták meg, hogy képesek erre a szerepre.