Nem elvetemültek, csak céltalanok – egy este a hajléktalanmisszióval

Rosszul megvilágított kis utcába fordulunk be Budapest egyik külső, kertvárosi részén, az utcai lámpa fényénél egy férfi eregeti a füstöt, és ahogy begördül a teát és élelmiszert hozó kis autó, cigarettáját elnyomva közelebb lép, és előveszi műanyag palackját.

Szabóné Feminger Éva, aki két évtizede dolgozik a hajléktalanmisszióban, régi ismerősként köszönti, és rögtön az édesapja egészsége felől érdeklődik.
Megtudjuk, hogy a férfi édesapja jól van, csak ledőlt pihenni. Velünk először bizalmatlan, de aztán, amikor a munkájáról beszélhet, megered a nyelve. Nyolc éve dolgozik egy kertészetben, az ő kezei alatt növekszik rengeteg olyan növény, amelyekkel később a nagy üzletek polcain találkozhatunk. Most épp két hónapot pihent, mert a cég télre leállt, de hamarosan megy vissza dolgozni. Valamennyi pénzt azért ilyenkor is kap.
– Korán jöttünk, még nem értek ide a többiek – mondja közben Éva.

Ahogy elcsevegünk, lassan érkeznek a többiek is. A sötétben közeledő sejtelmes alakok a lámpa fénykörébe érve emberi formát és arcot öltenek. A környéken mindenki tudja, hova kell jönni egy kis segítségért.

A hajléktalanmissziónak a kerületben több ilyen pontja is van. Éva elmondja, hogy a hideg nem befolyásolja, hogy hányan jönnek, inkább az, hogy elérhető távolságban tartanak-e épp másik adományosztást.

– Én vagyok a legrosszabb fajta – mondja az egyik férfi, akit Bendzsinek szólítanak a többiek. – Azt én nem tudom, velem nem olyan rossz – válaszolja neki Éva, akivel régóta ismerik egymást. Bendzsi elmondja: soha nem felejti el, hogy évekkel ezelőtt vittek neki kenyeret, kolbászt meg krumplit. Akkor még egy olyan házban élt, amelyet azóta lebontottak.

A kapott vitaminokat egyben mind beveszi, és teát kér hozzájuk. – Na ez csoda, hogy teát iszunk – mondja neki egy másik férfi, Egon, amin mindketten jót mosolyognak. Bendzsi panaszkodik is, hogy rosszul van, amire válaszul Éva arra inti, hogy nem kéne annyit piálni, meg szedni kéne a gyógyszereket. Utóbbira állítólag nincs pénze, előbbire meg csak annyit mond: – Nem lehet úgy élni, hogy nem iszik semmit az ember.
Éva próbál ráijeszteni azzal, hogy bele fog ebbe halni, de erre csak egy legyintés és egy dörmögés a válasz: – Nem baj, akkor eggyel kevesebb lesz.

Egyikük arról érdeklődik, hogy kerülhetne be a Tiszta Forrás Alapítványhoz állandó lakhatásra, de Éva figyelmezteti, hogy ha az éjszakai menedékhelyre szeretne bekerülni, akkor egy korty alkoholt sem ihat.
– Hát én nem iszok, mert nincs rá pénzem.
– Próbáljuk meg, hogy bejön hozzánk egy napra, és ha kibírja estig pia nélkül, akkor megnézzük, mit tehetünk.

Ez a terepmunka az első lépés. Ezeken a helyszíneken találkoznak először az emberekkel, innen tudják őket az alapítvány munkatársai behívni a melegedőre, ebédre, az ügyeiket intézni.
– Itt kell elnyernünk a bizalmukat, és itt lehet információt gyűjteni arról, ki hogy van, és ha valakiről nem hallottunk egy ideje, itt mindig tud róla valaki valamit – hívja fel a figyelmünket Éva ezeknek a külső helyszíneknek a fontosságára.
A sztereotípia az, hogy a hajléktalanokkal nem lehet bírni, de Éva nem ezt tapasztalta az évtizedek alatt, egyszer-kétszer verekedtek össze egymással ittas állapotban emberek a szeme láttára, de őt soha nem érte atrocitás az utcán. Úgy látja, a legtöbben eleinte nagyon bizalmatlanok, de ha elfogadják az embert, akkor nagyon barátságosak tudnak lenni, sőt még motiválni is lehet őket az előrelépésre. Ő nagyrészt nem elvetemült embereket látott, hanem céltalanokat. Olyanokat, akiknek elegük van a társadalomból és semmi kedvük visszatérni már az életbe.

Hozzáteszi azért, hogy ez hajléktalanszempontból egy „elit kerület”, a belvárosban „teljesen más világ van”. Közben a többiek már jeleznek, hogy mennünk kell tovább, így elköszönünk a kis utcában beszélgetőktől.

A következő megállónk az egyik kertvárosi vasútállomás parkolója, ahol újabb csoport várakozik. Sokan a közeli erdőkben élnek, de van, aki olyan lakásból jön, amelyet nehéz fűteni. Vannak, akik olyan albérletben élnek, amely inkább csak egy pár négyzetméteres kunyhó, akár fűtés vagy víz nélkül.

Ahogy felnyílik az autó csomagtartója, és elkezdődik az élelem és a tea osztása, gyorsan sorba rendeződnek. Persze közben beszélgetnek egymással is, velünk is. Egy hölgy arra panaszkodik, hogy mielőtt ide tudott volna jönni, be kellett mennie még a Nyugati pályaudvarra, mert vonaton dolgozik, és a jegykezelői táskát csak az ottani irodában lehet leadni.
Munka szempontjából is elég vegyes a társaság: van, aki soha életében nem dolgozott, van, aki mögött egy ledolgozott élet áll, de a nyugdíja semmire nem elég, és vannak, akikről azt hallom, hogy kifejezetten jól kereső állásuk van, csak benne ragadtak ebben az életben. Éva arról is mesél, hogy volt olyan, aki kétmillió forintot örökölt. Könyörögtek neki, hogy vegyen belőle egy vidéki házat, és ott a nyugdíjából eléldegélhetne, de inkább elverte a kétmilliót, és az utcán lakott. Neki már ez volt a megszokott élet, nem sikerült kirángatni belőle.

– Van hova hazamennem egy kis szoba-konyhába, de nincs fűtés, mert már kikapcsolták a gázt – meséli nekünk Edit a vasútállomás biciklitárolójának lámpái alatt. Fürdőszobája nincs, vécé pedig csak az udvaron van. Tisztálkodni, zuhanyozni a hajléktalanmisszió központjába jár, mosni pedig a Máltai Szeretetszolgálathoz. Egyébként iskolákban szokott takarítani, de mostanában a lába nagyon fel van dagadva, és nem tud eljárni dolgozni. Szerencsére a rokonai némi pénzzel tudják segíteni, különben semmi bevétele nem lenne. A most kapott élelmiszercsomag elég vacsorára és reggelire, ha beosztja, akkor még kicsit többre is, de nagyon hálás minden segítségért.

Vannak persze örök elégedetlenkedők is. – Ő miért kapott két kávét, az enyémben egy sincs?! – mutogat a kapott szatyorra egy férfi. És amikor megkapja a véletlenül kimaradt dobozos kávét, még akkor is félhangosan elégedetlenkedve tovább küzd a vélt igazságtalanság ellen.
De a többségük nem ilyen. Az egyik hölgy rászól a paprikával teli ládából neki lelkesen szedőkre: – Elég, elég, másnak is hagyjatok!
A tea, a hideg élelem és a vitaminok osztása közben szinte mindig érkeznek kérések is, amelyeken Éváék próbálnak segíteni.
– Cipő kéne.
– Holnap vagy szerdán jöjjön be! Valahogy megoldjuk.

– A hangot kell velük megtalálni, ez a legnehezebb – meséli Éva már az Üllői úti központban, ahova a terepmunka után visszatértünk. A református hajléktalanmisszió munkatársai sokat járnak terepre. Vannak fix emberek, akiket hetente meglátogatnak, de végeznek „felderítést” is. Ilyenkor olyan helyekre mennek, ahol feltűnhetnek új hajléktalanok. Amikor egy ismeretlennel találkoznak, akkor elmondják neki, miben tudnak segíteni, mik a lehetőségei. Az alapítvány munkatársai nemcsak otthontalanokkal foglalkoznak, hanem kisnyugdíjasokkal, alacsony fizetésűekkel, munkanélküliekkel, sokszor családból kiesett, elvált emberekkel is. Mindenkivel, aki segítségre szorul.

Közben az étkezőben megy a tévé. A vacsora maradékai fölött üldögélnek, vagy a matracokon fekszenek már azok az emberek, akik éjszakára jöttek be meghúzni magukat a hideg elől. Alapvetően nappali melegedőként működik az épület, de télen éjszakára is nyitva tartanak, mert van, akinek egyszerűen nem lenne hova mennie, és a szomszédban található éjjeli menedékhelyre nem fér be mindenki. Tudnak fürdeni, kapnak vacsorát, matracot és takarót. Azután reggelit is adnak nekik, és később visszajöhetnek a nappali melegedőbe, ha szeretnének.

Ha valaki rendszeresen bejár a melegedőbe, az könnyebben be tud jutni utána szállóra is. Van persze továbbgondozás is, megpróbálják őket a munka világába visszacsábítani, és amikor már dolgoznak, akkor esetleg egy albérleti programba bevonni őket. Mert a cél nemcsak az, hogy ne az utcán aludjanak, hanem hogy visszatérhessenek egy emberi életbe.

Éva azért bevallja, hogy ezen a területen nagy sikereket ritkán lehet elérni, de amikor valakinek sikerül, az nagy örömet okoz. – Ha egy hívő ember végzi ezt a szolgálatot, nagyon együtt tud érezni velük, de meg kell látni bennük az embert – mondja Éva, aki hamarosan nyugdíjba vonul, de lesznek, akik folytatják a munkát. Mert kell, hogy valaki folytassa. A rászorulók többségének ugyanis a református hajléktalanmisszió munkatársai és önkéntesei jelentik a segítő kezet, ami nem bánt, és a hangot, amely szelíden szól hozzájuk.