Jármyné Gulácsi Mária még 1968-ban Mexikóban állhatott a dobogóra, míg Palócz Rudolf, a birkózás élő legendája bíróként és technikai vezetőként három olimpián vett részt. A 2000-ben, 2004-ben és 2008-ban is olimpiai aranyat nyerő Molnár Tamás vízilabdázó karácsony alkalmából őket látogatta meg, hogy felidézzék legmaradandóbb emlékeiket.
Jól esik, hogy nem felejtették el
„És tudják-e, hogy a hölgy olimpikon volt?" – kérdezik büszkén a Szilágyi Dezső tér gangos házának lakói, mikor Jármyné Gulácsi Mária után érdeklődünk. Hát még milyen boldogak lehetnek attól, hogy az épület kapujában egy háromszoros olimpiai bajnok csenget fel az idős hölgyhöz: a Magyar Református Szeretetszolgálat meghívására Molnár Tamás vízilabdázó jött meglátogatni a hosszú betegség után lábadozó egykori tőrözőt.
„Több hetes kórházi kezelés után kicsit gyenge lábakon állok, de remélem, hogy hamarosan meg fogok erősödni" – mondja a hetvenhárom éves Marika néni, aki a mögötte kiállított sok-sok éremre mutatva annyit tesz hozzá: „Ha fáj a lábam, s már nagyon-nagyon szenvedek, akkor csak ránézek, hogy volt ez jobb is."
A sok-sok érem között a két világbajnoki aranyra és az olimpiai ezüstre büszke leginkább Jármyné Gulácsi Mária, bár mint meséli, a '68-as mexikói olimpia bizonyos szempontból csalódás volt – mennyire más idők voltak azok, mint mikor Molnár Tamás nyakába akasztották az olimpiai medált! Miután '56-ban Melbourne-ből a magyar küldöttség több mint fele nem tért haza, a magyar titkosszolgálatok fő feladata Mexikóban is az volt, hogy hasonló presztízsveszteség elő ne fordulhasson. „Rettenetes hangulat kezdett uralkodni akkoriban, kiszámoltam, egy sportolóra 1,3 kísérő jutott. Emlékszem, Rejtő Ildikó ott, a harmadik olimpiáján érmet nyert, s még csak azt sem mondták neki, hogy gyere, koccints egyet." Most azonban mindenképpen boldog: „Eléggé régen kikerültem a sportból, jól esett, hogy ennek ellenére még van, aki emlékszik rám."
„Ha nem tus, akkor is megadtam volna"
A református szeretetszolgálat Szívküldi kampányának keretében a tőrözőtől Molnár Tamás a birkózás egyik legendájához látogatott el a Kálvin János Református Idősek Otthonába. Palócz Rudolf ugyan soha nem állt sportolóként a páston, bíróként harminckét világ- és harmincnyolc Európa-bajnokságon működött közre, emellett három olimpián is járt, és harmincegy évig volt a magyar válogatott technikai vezetője. Mint meséli, azt, hogy reggeltől estig a sporttal volt elfoglalva, a magánélete, családja sínylette meg. „Nagyon keveset voltam otthon. Húzott a sport, és ez lett a vége..."
Persze vidámabb dolgokról is szó esett, a két sportember felidézte legszebb olimpiai emlékeit. Rudi bácsi legszívesebben a '80-as olimpiára emlékszik vissza, Kocsis Ferenc és Növényi Norbert aranyérmére. „Növényi győzelme után olyan boldogok voltunk! Mindenki ment ünnepelni, de közreműködtem a következő meccsen. Legszívesebben, ha nem tus, akkor is megadtam volna, csak hogy mehessek utánuk" – tréfál Rudi bácsi, míg Molnár Tamás az athéni döntőt idézi fel, amikor az utolsó negyed előtt még kettővel vezettek a szerbek, végül mégis a mieink nyertek. „Az felejthetetlen, óriási volt" – meséli.
Húszévnyi bírói tapasztalattal a háta mögött Rudi bácsi tanácsot is adott az e téren még csak a szárnyait bontogató olimpikonnak: „A legfontosabb, hogy tekintélye legyen a bírónak." De a center sem marad hálátlan a tanácsokért: „Egyszer majd összehozunk egy kártyapartit Frankkal, Rudi bácsi, jó?" – céloz a közös ismerősre, a 256-szoros válogatott vízilabdázóra, Tóth Frankra.
„Bármennyire is eltelt az idő, látszik, hogy azok az évek, amiket aktívan a sportban töltöttek, a mindennapjaikat képezik, olyanok, mintha tegnap történtek volna velük – mondta el Molnár Tamás Mária néniről és Rudi bácsiról. - Nagyon jó látni, hogy tényleg ennyit jelentett nekik a sport. És ha egy kis örömet is okozott nekik, hogy a szeretetszolgálat munkatársaival meglátogattuk őket, már boldog vagyok."
Szöveg: jobbadni.hu, képek: Dimény András