A magyar egészségügy egyik legmagasabb állami kitüntetését, a Batthyány-Strattmann László-díjat vehette át munkája elismeréseként Hirsch Anikó csecsemő -és gyermekgyógyász, gyermekpszichiáter és -pszichoterapeuta, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza mentálhigiénés osztályvezető főorvosa. A felterjesztés okairól, a mentális betegségek gyógyításáról, valamint a terveiről kérdeztük a neves szakembert.
Hirsch Anikó csecsemő- és gyermekgyógyász, gyermekpszichiáter és -pszichoterapeuta
A Batthyány-Strattmann László-díjat 1992-ben alapította a Magyar Köztársaság egészségügyi minisztere, amely egy életműdíj azok részére, akik szakmai vagy közszolgálati munkájukkal hozzájárultak az egészségügyi és szociális, valamint a családvédelmi ellátás fejlesztéséhez. A díj névadója, Batthyány-Strattmann László orvosként a közszolgálati szemléletet képviselte, hiszen gazdag arisztokrataként kastélya egyik szárnyát kórházzá alakíttatta, ahol ingyen gyógyította a rászorulókat.
Meglepte a díj?
Az ajánlás lepett meg, amikor Velkey György igazgató jelölt erre a díjra. Nagyon megható volt a számomra, mert bár nem egy telephelyen dolgozunk, mégis képben volt a munkámmal, elismerően beszélt róla, és felterjesztett engem erre a díjra. Nagy megtiszteltetés.
A család mit szólt hozzá?
Az édesapám, aki szintén gyermekorvos volt, egy éve halt meg. Ezt a díjat kicsit az övének is érzem. Egy iskolateremtő egyéniség volt, a Heim Pál Gyermekkórházban ő hozta létre a gyermek-intenzívosztályt, Magyarországon ő volt az elindítója a szakma ezen ágának. Nyilván ő is kapott az életében díjakat és szakmai elismeréseket, de én legalábbis részben neki köszönhetően végzem a dolgaimat hasonló mentalitással, mert magasra tette a mércét. Biztosan tudom, hogy büszke lenne rám most is.
Miért terjesztették fel a díjra?
Egy komplett „pszichorendszert” építettünk fel a hosszú évek alatt. Amikor idejöttem, az volt az első cél, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a gyerekek lelki egészsége is. Kezdetben pszichoszomatikus osztálynak hívtak bennünket. Összesen két pszichológussal kezdtük el a munkát, és most öt részleg van, harminc kollégával. A munkaterületek és az orvoscsapat bővülésével kinőttük az Ilka utcai telephelyet, és egyre több részlegünk talált otthonra a Bethesda Gyermekkórházban: az ADHD-ambulancia, a Bethesda-KIDSz. Együtt dolgozunk az ottani szomatikus osztályokkal, az égett, a súlyosan traumatizált és a krónikus beteg gyerekekkel és gyógyítóikkal a rehabilitációs folyamatokban. Létrejött egy szomato-mentál részleg, amely kifejezetten ezekkel a szomatikusan súlyos betegekkel foglalkozik. Az Ilka utcában pedig a pszichoszomatikus részleg pszichiátriai, mentálhigiénés osztállyá és ambulanciává fejlődött, ahol komplex diagnosztika és többféle terápiás munka folyik.
Munka közben
Gyerekgyógyásznak tanult. Hogy lett önből pszichoterapeuta?
Gyerekként kezdtem el érdeklődni a pszichológia iránt. Pontosan emlékszem, hogy az édesanyám hozta haza nekem az első Gyökössy-könyveket. Ez a hetvenes években volt, amikor nem nagyon volt ennyi szuper könyv, mint most, gyerekcipőben járt a terület. Egyébként ő is gyerekorvos volt, és volt egy magánrendelése otthon is, amit az egyik szobában tartott. A lelki támogatásra is szoruló gyerekek néha hozzánk jöttek, azok, akikre egy kicsit több időt kellett szánni. Ezeket a folyamatokat is láttam otthon. Az édesapám akkor a Heim Pál Gyermekkórházban dolgozott, és az ottani pszichológus vezető egy nagyon kedves bácsi volt, Kolos Tamás. Őt kérte fel apám, hogy győzzön meg arról, hogy végezzem el előbb az orvosi egyetemet. Az akciója sikerrel járt, így lettem gyermekorvos én is, és a Heim Pálban kezdtem el dolgozni. De nem adtam fel az álmom, és már a második héten elmentem ott a pszichológiai munkacsoporthoz is. Gallus Klára pszichológus lett a szakmai, szellemi anyám. Az ő javaslatára kezdtem el önismeretbe járni, kezdtem el a pszichodrámacsoportot, -képzést is. Persze az első szakvizsgám a gyerekgyógyászat lett. Később az egyetemen kognitívviselkedés-terápiát tanultam a pszichodráma mellett, így lettem pszichoterapeuta, és csak a harmadik szakvizsgám lett a pszichiátria.
Milyen ma a gyerekek mentális állapota?
Szerintem mindannyian, tehát nemcsak szakemberként, hanem laikusként is látjuk, hogy az utóbbi tíz évben nő az ellátást igénylők száma. Egyre többen jutnak szakszerű segítséghez, köszönhetően a szülők és a pedagógusok edukációjának, akiknek a gondolkodásmódja is változott, és nyitottabb lett a pszichológusok és mentális segítők irányába. Ami viszont sajnos romlott, és persze nyilván ez a hozzánk fordulók számát is növeli, az a mentális állapot. Nemcsak a gyerekeké, hanem a szüleiké is. A Egészségügyi Világszervezet és az ENSZ-gyermekalap 2002-es felmérése szerint minden ötödik gyereknek van valamilyen mentális problémája. Ez az egész világra jellemző, nem magyar specialitás. Akiket akkor felmértek, azok most fiatal szülők. A pszichiátriai problémákra jellemző, hogy generációról generációra erősödnek. Ennek nyilván van genetikai oka is, de visszavezethető környezeti hatásra is.
Magyarországon hogyan változott a pszichoterápia megítélése a pandémia óta?
Talán könnyebb egy kicsit, mert jobban benne van a köztudatban, hogy segítséget kérni nem szégyen. De még vannak szülők, akikkel sokat kell küzdeni, mert eleinte nem akarják elfogadni és betegségként kezelni a gyerek problémáit. De hála Istennek, jó irányba mutatnak a változások.
Hogyan tudnak mentális betegséget gyógyítani?
A mi munkákhoz nem kellenek drága és speciális műszerek. Három dolog kell: két ember meg egy nyugodt helyiség. Egyébként ez utóbbit teljesíteni a legnehezebb itt, de a nemrég átadott mesekert segítséget jelent. Na, meg a gyerek és leginkább a szülő közreműködése. A gyógyulás egy folyamat, ami elszántságot, következetességet és kitartást igényel a résztvevőktől. De elég széles az eszköztárunk, és módszertanilag is sokkal gazdagabb a terület, mint korábban.
Mi történik akkor, amikor nem lehet az orvoslás tudományos módszereivel eredményt elérni? Mit tud ilyenkor tenni a pszichológus?
Olyankor bevon másokat konzultálni, egy csapat segítségét kéri. Ez nálunk egy szerencsére jól működő dolog, segítjük egymást, amiben tudjuk. Édesapám is küzdött nehéz esetekkel, amelyek tényleg élet-halál kérdések voltak, és emlékszem, mennyire megterhelte. Bár nem volt kimondottan vallásos ember, de azért többször is mondta, hogy próbáljak meg én is imádkozni azért a kisgyerekért. Így megtapasztalhattam, milyen az, amikor az orvos elér egy határra, ahol egy magasabb akaratra, erőre kell rábízni a dolgokat, és hinni kell ebben a segítségben. Volt nekem is olyan élményem, hogy amikor már teljesen belegabalyodtam egy esetbe, és már én magam is tisztában voltam azzal, hogy nem tudom reálisan megítélni azt, akkor hátrébb kellett lépni, és azt mondani, hogy akkor most menjél, kicsit zárjuk le ezt, és történjenek a dolgok Isten akarata szerint. Nyilván nem szakítottuk meg a kapcsolatot, de az intenzív terápiás folyamatot igen. Eltelt néhány hét vagy néhány hónap, és elkezdett valami változni.
Amikor valaki megosztja az élete problémáit, nőként nehéz elkerülni, hogy azok hatása alá kerüljünk?
Nőként gyerekekkel dolgozni azért is nehéz, mert ez előhívja az anyai énünket. Személyiségfüggő is persze, de komoly munka megtanulni határokat szabni a magam és a páciens védelmében. A munkatársaim szoktak is erre figyelmeztetni, hogy már megint valaki „édesanyja” lettem. Azt figyeltem meg, hogy amikor a saját gyermekem kisebb volt, a kisgyerekek érintettek meg, aztán, ahogy nőtt, úgy a kamaszok voltak, akiknél jobban bevonódtam a terápia során. Persze a szülőket is fontos megerősíteni, őket kell kompetenssé tenni az adott esetben. Egyébként a pszichiátriában nagyon kényes terület a határtartás, de legalább annyira fontos, hogy képes legyek időnként átjárhatóbbá tenni a határokat, mert a gyerekekkel nem lehet olyan merev rendszerben dolgozni. De pontosan tudnunk kell, milyen szerepbe kerülünk, milyen szerepet vetít ránk a kliens.
A saját gyereke milyen volt kamaszként?
Nem volt könnyű kamasz. Már huszonöt éves lesz, korábban sok dolgot meg is beszéltünk, és bevallotta, hogy volt, amikor szándékosan bosszantani akart. Én is tudtam, hogy ezeket direkt csinálja, mert a leválás egyébként nem menne. Szociológiát és pszichológiát tanult, amihez ösztönösen jó érzékkel rendelkezik. Vannak ilyen szakmák és hivatások, amelyekhez nagyon kell valamiféle veleszületett készség és adottság. Esetünkben mindenekelőtt emberközpontúság.
A gyerekeknél a pszichoterápiás folyamatok gyorsabban lezajlanak, mint egy felnőttnél?
Nem lehet általánosítani, és nem a tempó a lényeg. A korai felismerés és fejlesztés mindig nagy előnyt jelent. Egy kisgyereknél az, hogy a környezet változik, nagyon sok mindenen tud segíteni, és gyorsíthatja a gyógyulást. De tisztában kell lenni azzal, hogy az idegrendszer érési folyamatait nem lehet gyorsítani. Bizonyos dolgokba be tudunk segíteni, és van, amikbe nem. A kamaszoknál nagyon sokat tudunk segíteni, hogyha a személyiségfejlődés rossz irányba megy vagy elakad. Ezért van az, hogy alapvetően összedolgozunk a családokkal és a környezettel, akkor is, hogyha nem csinálunk konkrét családterápiát. Foglalkozunk a szülővel, az iskolával, és adott esetben a lelkésszel is.
Mostanában divatszakma lett a coach, a mentor és az önfejlesztő segítő. Mennyire érinti ez a szakmát?
Talán furcsa lehet, de nekem nincsen ezzel bajom, hogyha az ilyen végzettségű személy helyén kezeli a saját kompetenciája határait. Azt gondolom, hogy coachként is lehet nagyon jónak lenni, amíg meg tudja ítélni, mivel foglalkozhat, és mivel nem. Szerintem minden azon múlik, valaki mennyire képes saját magát kellő alázattal kezelni, és a kliens érdekét szem előtt tartva továbbküldeni, ha túlnyúlt rajta a probléma.
A digitális kultúra térnyerése meglátszik a gyerekek mentális egészségén?
Most már nagyon jól látszik. Komoly nehezítő tényező, hogy az ő szüleik is már a képernyő előtt nőttek fel. Egyre több a figyelemzavaros gyerek, az internetfüggő, és megjelentek a különböző internetes zaklatások és az így átélt traumák és torzulások is. A cyberbullying rosszabb bizonyos szempontból, mint amikor valakit fizikailag ér zaklatás, mert akkor könnyebben tud segítséget kérni és kiszabadulni. De ha egy gyereket interneten keresztül zaklatnak, akkor gyakorlatilag soha nem tud megszabadulni ettől külső segítség nélkül.
A cyberbullying, vagyis elektronikus zaklatás vagy internetes zaklatás egy új típusa az elsősorban kamaszkorúak közt tapasztalható iskolai kiközösítésnek, ami durvább csúfolódásokból, kárörvendésből és fenyegetésekből álló, az áldozathoz elektronikus úton eljutó üzenetek sorozatát jelenti, amelyet egy vagy több felhasználó visz véghez. A cyberbullying elsősorban távközlési úton, többnyire az interneten éri utol áldozatát, ismétlődő, ellenséges és az áldozat személyiségfejlődésének, illetve önbecsülésének szempontjából rendkívül káros módon fejti ki hatását. (Forrás: Wikipedia)
Mit tanácsol a gyerekeknek a nyári szünetre?
Az a baj, hogy amit tanácsolnék, ahhoz szükséges lenne a szülők aktív jelenléte. Az elburjánzott digitális kultúrában a számítógépet is egyetlen dolognak kell tekinteni a sokféle elfoglaltság közül. Vagyis nem szabad megengedni a gyereknek, hogy ott ragadjon, mindig meg kell szakítani ezt más tevékenységekkel. Ehhez tényleg kell egy felnőtt, aki felügyeli őt, és vállalja ezt a sokszor nehéz harcot.
Ön hogy szokott kikapcsolódni a kórházi munkából?
Játszom egy improvizációs színházban, tanítok Szegeden a mentálhigiénés képzésen, pszichodrámacsoportot vezetek, a klinikaiszakpszichológus-képzésen is szoktam előadni. Szupervízorként elég aktívan dolgozom több éve a Magyar Diáksportszövetség projektjében, a Van kihez fordulnod programban. Ebben a pedagógusok segítséget kérhetnek önmaguknak vagy valamelyik gyereknek. Egy 25-30 főből álló segítői csapatunk van, különböző alapképzettségekkel.
Van valami terve, egy nagyobb szakmai projekt?
Nemrég elkezdtünk egy integratív pszichoterápiára épülő, áttételfókuszú, három hónapos, nappali kórházas terápiás rendszert, amely most lehetőséget teremtett, hogy gyermek-pszichoterápiás vonalon bekapcsolódjunk az oktatásba. Magyarországon a gyermek-pszichoterápia csak egy a pszichoterápiás módszerek közül, de szeretnénk, ha külön elismert terület lenne. Mint ahogy a belgyógyászatnak sem csupán egy területe a gyermekgyógyászat. Szeretnénk kialakítani egy gyermekpszichoterapeuta-képzést, amelynek lenne elméleti és több különböző módszerspecifikus gyakorlati része is.
Viszlát, Bethesda, meggyógyultam!
A jövőben évente ezer, hosszabb kórházi ápolásra szoruló gyermek búcsúzhat „betegséget elengedő” ballonozással a kórháztól. Erre a Bethesda Gyermekkórház, a Liget Budapest Projekt és a BalloonFly ballon-kilátó különleges együttműködése ad lehetőséget. A gyerekek szüleikkel és gyógyítóikkal együtt emelkedhetnek a magasba, a hőlégballon így a betegségtől való szabadulás és a gondtalan hétköznapokba való visszatérés szimbólumává válhat.