Úgy érzem, nem teszek eleget – mondta Denis Kravchenko, a Magyar Református Szeretetszolgálat Budapesten élő és dolgozó ukrán önkéntese. A háború első napjaitól kezdve ott van a Nyugati pályaudvaron, Záhonyban vagy épp a BOK csarnokban. Bárhol, ahol tolmácsolással vagy másként segítheti az ukrajnai háború elől menekülőket. Volt olyan hét, amikor napi 16-17 órát töltött önkéntesmunkával.
Denis Kravchenko munkában
Hogyan kerültél kapcsolatba a Magyar Református Szeretetszolgálattal?
Már akkor kapcsolatba kerültem a Szeretetszolgálattal, amikor 2020 októberében Magyarországra érkeztem. Többször önkénteskedtem náluk, és mindig követtem őket a Facebookon. Amikor a háború elkezdődött, írták, hogy szükségük van önkéntesekre. Február 25-én jelentkeztem, de nem tudtam várni a válaszra, fogtam magam, és elmentem a Nyugati pályaudvarra, és elkezdtem dolgozni. Én voltam ott az első, aki beszélt ukránul és oroszul.
Végig a Nyugatiban voltál, vagy jártál Záhonyban is?
Már első nap megjártam Záhonyt is. De ekkor itt még keveset tudtam segíteni, mert főleg magyar ajkúak érkeztek Ukrajnából. Visszajöttem az egyik barátommal autóval Budapestre, és este hat körül már a Nyugatiban voltam. Az első napokban a pályaudvaron csak négyen tudunk tolmácsolni. Aztán egyre több, ukránul és oroszul beszélő segítő jött, de sokkal könnyebb nem lett a helyzet, mert egyre több, segítségre szoruló is érkezett. 16-17 órákat töltöttem a Nyugatiban az első két héten, a rekordom 20 óra volt egy nap. Még a munkából is felmentésemet kértem.
Mit válaszoltak erre a munkahelyeden?
Szerencsére támogattak, és elengedtek, felismerve, hogy a kettőt egyszerre nem tudom végezni, és az ukrajnai menekültek segítése most sürgetőbb. Fogyatékkal élőkkel dolgozom a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonban a Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat kötelékében. Megértőek voltak egy ilyen helyzetben.
Volt olyan pillanat, amit soha nem fogsz elfelejteni?
Minden nap különleges volt. Nem fogom elfelejteni például azt, amikor a Nyugatiból eltűnt a hátizsákom, az összes iratommal. Egyik nap ott maradtunk a pályaudvaron hajnali 2-ig, mert sokan érkeztek, és volt, akinek nem tudtunk szállást szerezni – ez éjszaka még nehezebb. Nem lehetett hová raknunk a holminkat, ott voltak az adományokkal együtt. És amikor más önkéntesek mindent bepakoltak a raktárba, a táskámat valószínűleg nem rakták el, és eltűnt. Abban voltak az iskolai dokumentumaim, az adó-, TAJ-kártyám és a munkaszerződésem is. Rögtön munka után elindultam önkénteskedni, ezért volt nálam ennyi minden.
Ukrajna melyik részéből származol?
Délnyugat-Ukrajnából, Odesszából.
Találkoztál a menekülők között ismerősökkel?
Először főleg Kijevből és Harkivból érkeztek az emberek, köztük nem láttam ismerőst. De áprilisban már akadtak odesszaiak is. A barátaim és a családtagjaim is meneküli kezdtek. A BOK csarnokban már találkoztam olyanokkal, akiket ismerek.
Van, akivel még tartod a kapcsolatot azok közül, akiknek segítettél?
Nagyon sokakkal. Írországban, Németországban mindenhol vannak, főleg fiatalok, mert sokkal könnyebb velük kapcsolatot tartani. Azok közül pedig, akik Budapesten maradtak, többeknek segítek. Dolgozom az evangélikus egyházzal is. Élelmiszercsomagokat adnak a családoknak, és egyeztetem velük, melyik családnak mire van szüksége. És elvisszük a családokhoz az összeállított csomagokat.
Mit tanultál az elmúlt hetekből?
Azt, hogy nagyon nehéz érzelmek nélkül beszélni az emberekkel arról, ami történt velük, ezért jobb, ha nem beszélsz róla. Próbálsz előremutatóan viselkedni, hogy ne emlékeztesd őket arra, mi elől menekülnek. Legalábbis az elején nem jó őket kérdezgetni. Kicsit később már talán tudnak róla beszélni, persze ez egyénenként is változik. Akik később érkeztek, már jobban hozzászoktak a háborúhoz, de ez kezdetben még mindenkit nagyon sokkolt. Rengeteg történetet hallottam. Volt olyan család, amelyik két héttel a háború előtt vett Harkivban lakást, amiért addig dolgoztak. A háború elpusztította.
Bátorítasz másokat, hogy menjenek a határra vagy a BOK csarnokba segíteni?
Úgy tudom, most van elég önkéntes, és nem érkeznek olyan sokan Ukrajnából, mert mostanában már főleg Lengyelországba mennek. Német és osztrák barátaimnak már azt mondtam, inkább menjenek Lengyelországba segíteni. Ott a menekültpontokon most is rengetegen vannak, és sok Magyarországra érkező Lengyelországba akar eljutni. Nem tudom egyébként, miért Lengyelországba mennek a legtöbben. Talán mert nem kell átkelniük a Kárpátokon. A vonat nagyon hosszan jön át a hegyeken.
Milyen jó emlékeid vannak erről a szolgálatról?
A legcsodálatosabb talán az a család volt, akiknek miután találtunk szállást, és vettünk nekik jegyet, otthagytak 25 eurót, hogy lehet, valakinek szüksége lesz rá az utánuk érkezők közül. Ezt igazán felemelő volt látni. Vagy például a taxisok viselkedése. Egy taxisofőr több éjszaka is velünk volt, ingyen vitte a menekülteket a szállásukra. És a rengeteg adomány, amit kaptunk… A magyarok folyamatosan hordták a segélyszállítmányokat. Csodálatos volt.
Milyen volt egy kicsit mindkét oldalon lenni? Ukránként segíteni a menekülő ukránokon.
Ez volt a legszörnyűbb érzés, mert még ezzel a segítséggel is az az érzésem, hogy nem teszek eleget. Csodálatos lenne, ha még tudnék tenni valamit ezekért az emberekért.
*Denis az interjú után rögtön indult is a BOK csarnokba tolmácsolni.