Egy élet megmentésének érzését nem lehet szavakkal leírni

– Sikerült pihenni? Hogy telt a hazatérés utáni idő?
– Kicsit rohanósan, mert egyrészt vissza kellett térjek a hétköznapokba, a privát életembe, a munkába, másrészt nagyon sok megkeresés érkezett a médiától, ami miatt még benne maradtunk, ha lehet így nevezni, ebben az élményben, és a pihenésnek még kevés időt sikerült szentelni.

– Mennyi készülést és időt igényel, hogy indulásra készen legyen, amikor szólnak, hogy menni kell valahova?
– Az attól is függ, hogy a munkahelyemen van-e sürgős feladatom. Ha el tudok szabadulni, akkor akár egy órán belül is el tudok indulni egy belföldi keresésre.

– A hétköznapokban mennyit gyakorolnak négylábú társával, Nílával?
– Kimondottan keresőtréninget hétköznap nem szoktunk tartani, havi egy-két hétvégén szoktunk gyakorolni. De az, hogy együtt élünk és egymás minden rezdülésére figyelünk, ugyanolyan tréning, mivel a legfontosabb, ha együtt dolgozunk, hogy ismerjük egymás jeleit.

– Hogyan találtak egymásra?
– Nílát egy Facebook-posztban láttam meg egy pünkösd előtti szombaton. A budapesti Blaha Lujza téren egy kocsmában találta a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat, és a Tetovált Állatmentők Állatvédelmi Egyesülethez került. Gazdát kerestek neki. Szerelem volt első látásra, mert ugyanakkora fülei voltak már akkor is, mint most. És utána nagyon kínkeserves napok jöttek, mert csak hétfőn kaptam választ arra, hogy egyáltalán elmehetek-e megnézni, hiszen pünkösdkor mindenki pihent.

– Milyen helyeken jártak együtt, ahol mentési feladatokat kellett végezni?
– Belföldön számos helyen jártunk, főleg Hajdú-Bihar, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Ezek vannak olyan távolságra, hogy más mentőcsapatoknak segítséget tudunk nyújtani. Ezenfelül két éve nyáron is része voltunk a Magyar Református Szeretetszolgálat mentőcsapatának, amikor Csehországban tornádó tombolt, bár ott végül kutyával való keresésre már nem volt szükség. Ott a káreltakarításban, az épületek fedésében segédkeztünk.

– Hogyan jött egyáltalán, hogy jelentkezzen egy ilyen mentőcsapatba?
– Volt egy labradorom, Dante, aki a törökországi földrengés napján aludt el örökre, és neki kerestem olyan tevékenységet az engedelmességi versenyek mellett, ahol ki tudja élni a keresési ösztöneit, amelyek egy vadászkutyában azért benne vannak. Így találkoztam a mantrailing nevű keresési móddal, amely a nyomkövetés egyik fajtája. Elkezdtünk gyakorolni, és egyre ügyesebb lett. Ekkor találkoztam Hegedűs Gáborral, a kutató- és mentőcsoport vezetőjével, aki jelezte, hogy szívesen dolgozna velünk, megkérdezte, hogy van-e kedvem mentőkutyásként csatlakozni. Nem sokat gondolkoztam, mert ha valaki valamiben jó, akkor azzal miért ne segítene az embereknek? Dante tizenhárom éves koráig dolgozott, az utolsó két évét nyugdíjasként otthon töltötte, mert fizikai állapota miatt akkor már nem tudott munkát vállalni.

– A család miként fogadta, hogy ilyen veszélyes dolgot csinál a szabadidejében?
– A belföldi mentések szerencsére nem kimondottan veszélyesek. A természeti katasztrófák utáni keresések viszont inkább azok. Édesanyám, nagymamám, mindenki aggódik ilyenkor, és a törökországi felkérésre is az volt az első reakciójuk, hogy ne menjek. Édesapám támogatott benne, ő azt mondta, ahogyan döntök, úgy lesz, de egyúttal emlékeztetett is, hogy erre készítettem a kutyámat évek óta, és most itt a lehetőség, hogy segítsek embereknek azzal, amit ő tud, ezért ő a helyemben elmenne.

– Emlékszik arra, hol volt és mit csinált, amikor jött a hívás, hogy menni kell Törökországba?
– Az első hívást Juhász Mártontól kaptam, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezetőjétől, pont amikor az állatorvostól tartottam vissza fél órával Dante halála után. Megkérdeztem tőle, sürgős-e annyira, hogy most beszéljek vele, de azt mondta, hogy kicsit még ráér. Aztán délután, ahogy Hegedűs Gábor, a kutató- és mentőcsoport elnöke is elért, kértem egy éjszaka gondolkodási időt, mert nem voltam olyan állapotban, hogy dönteni tudtam volna egy ilyen fontos küldetésről.

– Amikor döntött, mi volt az első dolog, amit bepakolt?
– Nagyon sok meleg ruha, amit csak találtam otthon.

– Hogyan fogadták önöket, amikor kiértek Törökországba?
– Minden reptéren kaptunk kísérőszemélyzetet, a földrengés epicentrumához legközelebb eső, még működő adanai légikikötőben regisztráltak minket, majd buszokkal a bázisunkra vittek. Mi egy katonai bázisra kerültünk, ahol a helyi katasztrófavédelemnek volt a mentésirányítási központja. Mindenki tárt karokkal fogadott minket, nagyon segítőkészek voltak, és amikor felállítottuk a sátrakat, rögtön munkába is álltunk.

– Hogyan telt kint egy napjuk?
– Ébredést követően próbáltunk enni pár falatot reggelire, aztán a csapat egyik fele elvégezte a szükséges tábori előkészületeket, a másik fele pedig egyeztetett a mentésirányítási központtal, hogy azon a napon melyik területre és mivel vonuljunk ki. Ezután beszállítottak minket a városba, ahol körülbelül tizenkettő-tizennégy órás műszakot teljesítettünk. Ez idő alatt egy pár utcából álló területet tudtunk átvizsgálni, ahol igyekeztünk megtalálni a még élő embereket, vagy rosszabb esetben a holttesteket.

– Milyen érzés volt, amikor a romok alól sikerült valakit kimenteni?
– Azt szavakkal nem lehet leírni. Ez volt a feladatunk, tettük a dolgunkat, hogy legalább csak egy emberéletet is megmentsünk. Az első éjszaka, amikor kiérkeztünk a területre, két élő személyt jeleztek a kutyáink. Megható volt egyben látni a családot, hogy mennyire boldogok. Nehezebb volt, amikor valaki sokkot kapott, mert bizony némelyeket olyan helyről kellett kimentenünk, ahol már holttestek is voltak körülötte. Ezek a helyzetek azért megviselik az embert. De az érzést, hogy megmenthettük valaki életét, szavakkal nem lehet leírni.

– Ott, helyben tudatában volt annak, hogy életveszélyben, vagy legalábbis balesetveszélyes helyzetben vannak?
– Nyilván mindnyájan stresszes állapotban voltunk a körülmények és a folyamatos utórengések miatt is. Nagyon hálás vagyok a csapatunk tagjainak, akik között hivatásos és önkéntes tűzoltók is voltak. Az ő feladatuk volt az összedőlt épületek vizsgálata, illetve annak megállapítása, hogy túlzott kockázat vállalása nélkül elvégezhető-e a túlélők utáni kutatás. Nekünk, kutyásoknak hatalmas segítség volt az ő támaszuk.

– Sokan voltak a mentőkutyások?
– A mi csapatunkban négy mentőkutya volt, de Magyarországról jóval több érkezett. A mentőkutyák munkáját folyamatosan kontrolláltuk egy-egy másik kutyával.

– Van-e olyan pillanat, olyan emlék, amely örökre a lelkébe vésődött?
– Szép emlék mindannyiunknak, hogy nehéz helyzetük ellenére mekkora szeretettel fogadtak minket a helyiek. Minden második ember megkérdezte, honnan jöttünk, és megtanultuk azt, hogy a Hungaryt nem értik, helyette Madzsarisztánt kell mondani. Rögtön nyakunkba ugrottak, ölelgettek minket, és nagyon hálásak voltak azért, hogy segítünk nekik.

– Ha jól tudom, ön egyetemre is jár.
– Nem járok már egyetemre, a földrengés előtti napokban volt az utolsó diplomaosztóm. Egyelőre.

– Gratulálok. Munka mellett is lesz idő a mentésekre?
– Már több mint öt éve dolgozom, emellett végeztem levelezőn mind a két mesterképzésemet. Ahogyan a mentőkutyázást is, amit egyértelműen folytatni szeretnék.