A címben hivatkozott fogalom arra a megkülönböztetésre utal, amelyet a római katolikus egyház tesz az ünnepek között. A parancsolt ünnep – a Magyar Katolikus Lexikon szerint – „olyan nap, amelyet a katolikus egyházban szentmisével és munkaszünettel kell megszentelni. Hanyagságból történő elmulasztása halálos bűn. Kötelező megtartása különbözteti meg a tanácsolt ünneptől és kisebb közösségek fogadott ünnepétől.”
2010. május 19-én ezzel a címmel jelent meg egy véleménycikk Paszternák István tollából az azóta már az internet süllyesztőjében végképp eltűnt majus22.org honlapon. A portál arra volt hivatva, hogy az akkor éppen frissen bevezetett református egység napja első megünneplését előkészítse, népszerűsítse, és az egész ünnepet legitimálja az egyházi közbeszédben. Nem tudom, emlékszik-e még valaki erre a cikkre, ahogy abban sem vagyok egészen bizonyos, arra emlékszik-e valaki, honnan indult a református egység napja – s ennél a kérdésnél nem is annyira a Generális Konvent vitáira vagy az ünnep deklarálásának akkor még erősen hangsúlyozott politikai dimenzióira gondolok, hanem azokra a narratívákra, az egyházi közbeszédnek azokra a nagy elbeszéléseire, amelyek elmondták nekünk, „talaj menti” reformátusoknak, mit is kell gondolni erről az ünnepről.
Ezen szövegek egyike volt a fent említett cikk is, amelynek ma, amikor az érdeklődő leginkább a világi sajtóból értesül arról, hogy a református egység tizenötödik évfordulójának megünneplését egyházunk vezetői – „hogy testvéri együttlétünk és egyik legjelentősebb rendezvényünk ne válhasson a jelenlegi felfokozott hangulat áldozatává vagy politikai haszonszerzés eszközévé” – egy évvel elhalasztották, különös jelentősége van.
A cikk központi témáját így lehetne megfogalmazni: „Hogyan lehetne a legméltóbban megünnepelni május 22-t, hogyan lehetne kifejezni ezen a napon az egységet?” Fontos kérdés volt ez akkoriban, hiszen 2009. május 22-én a Zsinat akkori elnökének igehirdetésében azt hallottuk, hogy „a magyar reformátusságot ábrázoló kép, amelyet közel kilenc évtizede kiszakítottak a keretéből, újra keretet kapott”, majd egy évvel később már azzal a kérdéssel volt tele a református sajtó, hogyan tudjuk megtölteni a május huszonkettedikén létrehozott keretet tartalommal. Paszternák István cikke azért volt akkor jelentős, mert miközben minden arról szólt, hogy az ünnep tartalomgazdái az egyház vezetői, ő így fogalmazott: „A legeslegfontosabbnak én mégsem ezt tartom, hanem az egyesülés »aprópénzre váltását«. Ezt pedig csakis az egyének (egyháztagok) és a kisközösségek, gyülekezetek, református szervezetek, iskolák tehetik meg – határokon innen és túl. Hogyan? Úgy, hogy cselekedetekkel töltik ki május 22-e fentebb emlegetett, a tényleges egyesülésnek csak a lehetőségét megteremtő kereteit.”
Kevés meghatározóbb gondolat hangzott el akkor és azóta is az egységnappal kapcsolatosan. Különösen lényegesek ezek a szavak abban a kontextusban, amelyet a Generális Konvent 2010. május–júniusi – különösen a nemzeti összetartozás napja kapcsán kiadott – nyilatkozatai teremtettek. Ezek ugyanis azt sugallták, hogy egyházunk példát adott összetartozásból a nemzetnek, amit aztán 2019. május 17-én, az egység tizedik évfordulóján mondott beszédében Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter meg is erősített: „Utat és irányt jelölt tehát a református egyház, és az állam követte ebben.” Paszternák István elfeledett cikkében viszont az a legfontosabb, hogy azt mutatja meg, miként lehet a miénk, a reformátusok közösségeinek ünnepe május 22. Töltsük meg mi tartalommal, nem várva szervezésre, iránymutatásra, tegyük a közösségünk összekapaszkodásának, Isten felé fordulásának ünnepévé! Egy ünnepséget el lehet halasztani, de az ünnepet nem.
A szerző főiskolai tanár, tudományos rektorhelyettes a Sárospataki Református Hittudományi Egyetemen, az Újszászy Kálmán Református Örökség Kutatóintézet vezetője
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!