A koronavírus-járvány miatt Romániában is idén tartják a népszámlálást, amely március 15-én meg is kezdődött. Az erdélyi reformátusok helyzetéről, a népességfogyásról, az anyanyelv megtartó szerepéről és a népszámlálás fontosságáról kérdeztük Kató Bélát, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökét.
A tízévente tartandó népszámlálások újabb és újabb arculcsapást jelentenek, hiszen református egyházunk egyre fogy. Mekkora volt a lélekszám a rendszerváltás elején, és mennyit tartunk most számon az egyházkerületben?
A rendszerváltás elején mintegy 500 ezer reformátust tartott számon az erdélyi egyházkerület, ez a szám tízévente minden népszámlálás alkalmával csökkent, a legutolsó a 2011-es adat, akkor 360 ezer reformátust tartottak nyilván.
A népszámlálás adatai, valamint egyházunk kimutatásai nem egyeznek. Mekkora szokott lenni a különbség?
Tíz évvel ezelőtt 300 ezret tartottunk nyilván, az állam 360 ezret. Tehát volt hatvanezernyi különbség. Ez valószínűleg az idén is megjelenik. A különbség abból adódik, hogy az egyházi statisztikákban csak az egyházfenntartói járulékot befizető tagokat tartjuk nyilván, a népszámláskor pedig azok is reformátusnak vallhatják magukat, akiket valamikor megkereszteltek, de azóta nincs közük az egyházhoz. Az utóbbi tíz esztendőben számításaink szerint 30 ezerrel csökkent a lélekszámunk. Tehát most körülbelül 270–280 ezer reformátussal számolhatunk.
A nagy fokú apadáshoz milyen fontosabb tényezők járultak hozzá az elmúlt harminc évben?
Egyrészt a természetes apadás (sokkal több a temetés, mint a keresztelés), másrészt az elvándorlás.
A 90-es években, főleg a marosvásárhelyi pogrom után, sokan hagyták el Erdélyt. Azóta egyes felmérések szerint több román hagyja el az országot, mint magyar. Ön is így látja?
Számos olyan település létezik, ahol vegyesen élnek románok és magyarok, ott látjuk azt, hogy azokból a románok (a fiatalok különösen) nagyobb arányban mentek külföldre, mint a magyarok. Ez a trend folytatódik, nem zárult le az EU-csatlakozással sem, továbbra is nagy tömegek indulnak el. A magyarokról elmondható: nagyjából aki akart, elment. Bizonyos fokig kissé lelassult a lélekszámapadás is. Tehát amíg a tíz évvel ezelőtti számok azt mutatták, hogy évente nyolcezerrel csökkent a lélekszámunk, addig az utóbbi években ez 3-5 ezerre mérséklődött. Lassan eltemettük az egykori négy-ötgyerekes családok leszármazottjait. Most kerül sor a „kétgyerekes családok temetésére”, ez bizonyos fokig lassítani fogja a gyors apadást.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke
A magyarság körében milyen arányú a vegyes házasság?
Ezt a számot pontosan nem tudjuk, a gyülekezeteink felmérésében a vegyes házasságok elsősorban nem magyar–román vonatkozásban, hanem vallási szempontból szerepelnek. Tehát benne vannak a magyarul beszélő nem református házastársak is (katolikus, unitárius stb.). Azonban ijesztő kimutatásokról is tudunk: a szórványban élők között legalább 50 százalékos a magyar–román vegyes házasságok aránya. Az ilyen családokból származó gyerekeknek csupán 10 százaléka marad meg magyarnak.
Régen népszámlálás idején a kérdezőbiztosok házról házra jártak. Most az első szakaszban digitális felmérésre kerül sor, amely május 15-ig tart, de ezzel még nem ér véget az összeírás. Mi a pontos menete a folyamatnak?
Az állam az első két hónapot arra szánja, hogy a lakosság maga jelentkezzék be a világhálós felületen. Az azt követő időszakban indulnak a kérdezőbiztosok, a harmadik fázisban az állami statisztikák alapján számolják ki, hogy ki hova tartozik. Jelenleg az első időszakban vagyunk.
Hogyan tud segíteni az egyház?
A parókiákra be lehet menni, és ott ki lehet tölteni az űrlapokat. Sajnos a magyarországi választások alkalmával is láttuk, ahol még mindig sok volt az érvénytelen szavazat, hogy az emberek nem értették, mit hogyan kell kitölteni. Valószínűleg a népszámlálási ívek kitöltése során is sokan torpannak meg, tévesztenek, vagy csupán idegenkednek az internetes felületektől, esetleg túl korán leállnak, még mielőtt a vallási és nemzetiségi hovatartozást kitöltenék. Az egyházkerület vezetősége felhívta a lelkipásztorok figyelmét: ez az a pillanat, amikor megtehetik, hogy akár házról házra járjanak, családlátogatás címén meglátogassák a híveket, és próbálják segíteni őket az űrlapok helyes kitöltésében. Az állam is elismerte a lelkészek, egyházak segítő munkáját. Tehát ez teljesen törvényes, semmi hátsó gondolat nincs mögötte. Ezt kellene minél több lelkipásztornak vállalnia, mindezek mellett természetesen az RMDSZ, a magyar politikai pártok és civil szervezetek is segítenek.
Mi a tétje református szempontból a népszámlálásnak?
A számok törvénye szerint mindig az a kérdés: ki, hol, milyen módon érvényesítheti a közösségi jogait. Vannak kis közösségek, közepesek, nagyobbak. Ez utóbbiak mindig nagyobb részt kaptak a közös javakból, a kicsit pedig akár „el is lehet felejteni”, attól „nem kell tartani”. Tehát amikor Bukarestben statisztikák szerint osztják el az egyházi támogatásokat, nem mindegy, hogy a reformátusok hány százalékát teszik ki az összlakosságnak: 3,5 vagy csupán 2 százalékát? Ez fontos tényező lesz a jövőben akár az állami segélyek, akár a támogatások vagy éppen a törvényhozás szempontjából.
A Magyarországi Református Egyház kampányt indít a népszámlálással összefüggésben. Önöknek vannak terveik arra, hogy a média útján is megszólítsák az embereket?
A mi részünkről nem gondoltuk azt, hogy szükségünk lenne erre, mert a gyülekezeteinkben élünk, és a családlátogatások során segítő szándékkal vagyunk az emberek iránt. Ma már talán nincs is olyan lelkipásztor, aki ne rendelkezne számítógéppel. Aki pedig nem használja, attól meg nem várhatunk semmit, még pénzzel sem. De ha segíteni akarunk, úgy gondolom, nem a pénzen fog múlni.
Mi szükséges ahhoz, hogy valaki magyarnak és reformátusnak vallja magát?
Egyszerűen az, hogy amikor rákérdeznek, merje bevallani. Semmi egyéb. Hiszen nem tilos, nem szégyen. Viszont nyilván vannak olyan vegyes családban vagy szórványvidéken élők, ahol ha nem kérdeznek rá, az illetőt bárminek beírhatják. Létezik olyan réteg is, amely nem tartja fontosnak a hovatartozását. Ha pedig valaki olyan kérdezőbiztossal találkozik, aki erőszakosabb, vagy az illető úgy érzi, a biztos előtt nem lehet megnyilvánulni (sokszor a kisebbségi sorsban létezik ilyen kisebbrendűségi érzés és félelem is), akkor megijed. Azt gondolja, vajon miként fognak rám nézni, hiszen eddig nem is tudták, hogy én református és nem ortodox vagyok. Tehát több szempont befolyásolja a válaszadást. Ezért szükséges, hogy az önregisztrációs időben azok menjenek el az emberekhez, akik felelősséget éreznek a közösség iránt, akik népben, nemzetben gondolkodnak. Nálunk, Erdélyben a vallási és a nemzetiségi hovatartozás összefügg. Hiszen történelmi hagyomány, hogy aki azt mondja, református (vagy például unitárius), az egyértelműen magyar is. A katolikusokra ez már nem jellemző.
Erdélyben az elmúlt években magyar állami támogatással számos bölcsőde, óvoda épült. Ez hogyan segíti az önazonosság megtartását?
A legfontosabbat tettük ezzel. Hiszen gyermekeink sorsa sokszor akkor dől el, amikor bekerülnek az első intézménybe. Az óvoda, bölcsőde idején fejlődik ki az önazonosságuk, a magyar nyelv tanulása. Ellenkező esetben, ráadásul román közegben élve, egyre inkább hátrányba kerül az anyanyelvük, ilyenkor átveszik a többség nyelvét. Egy gyermek két-három év alatt is nyelvet cserélhet. Számára nem gond, ha átvált románra, mert ott a többség azt a nyelvet használja, mert azon érvényesül. Ha nem jár magyar óvodába vagy iskolába, nincsenek társai, barátai, akkor egyértelmű, hogy beolvad.
Némelyek szerint hátrány magyar iskolába íratni a gyermeket, mi mégis azért küzdünk, hogy minél kevesebben kerüljenek román iskolába. Miért?
Némelyek nem fogják fel, mi a lét értelme. Mert amikor világra jövünk, az nem a mi akaratunkon múlik. Mindez a teremtés következménye.
Van, amit születésünk pillanatában kapunk, amit nem mi akarunk. És ez az önazonosságunk: magyar anyának vagyok a gyereke, és reformátusnak kereszteltek.
Ezt az ajándékot, az ilyenfajta adottságot nem szabad csak úgy felcserélni. Ez bűnünkként íratik fel. Az Istentől kapott adományt nem herdálhatjuk el, nem utasíthatjuk vissza, és nem cserélhetjük fel semmivel. Tehát az identitás nem választás kérdése, az Úristen döntött ebben. Ezért szent kötelességünk az, hogy ezt megőrizzük. Nem vagyunk sokan, de annyi erőt és gazdagságot lehet szerezni a kis közösségben is! Ha egymást erősítjük, és nem hagyjuk, hogy elvesszünk, ha harcolunk az anyanyelvi oktatásért, kisebbségi és egyházi jogainkért, az anyanyelv használatáért, miért lenne ez rosszabb hely, mint bárhol máshol? Azért kell az iskolákat és óvodákat, egyetemeket erősítenünk, mert mindenki az anyanyelvén tud igazán valamit megtanulni. Nekünk azon a helyen, ahol élünk, nem lehet kétséges, hogy először az anyanyelvet használjuk, és azt adjuk tovább.
A magyar nyelv és kultúra rendkívül gazdag, mondjuk ki: a világon nem sok nemzet mondhatja el ezt. Már a szókincsünk is óriási segítség, az agy fejlődésében, különböző dolgok felismerésében is nagy szerepet játszik. Nem véletlen, hogy oly sok Nobel-díjasunk is van. Ők ezen a nyelven (most mindegy, milyen származásúak) tanultak, nőttek fel és gondolkodtak. Ha pedig ez a nyelv képes arra, hogy ilyen módon alakítsa az emberi értelmet, akkor most nehogy azt mondjuk: ebből a nyelvből hátrányunk van. Senkinek nem lesz hátránya. Egy jó szakembert, mérnököt, kőművest, orvost bármikor alkalmaznak. Nem igaz, hogy nem, mert a jó munkaerő profitot termel. Szükség van rá. Ha nem tudjuk jól a mesterségünket, baj van, mert akkor már rögtön azt mondják: nem tudsz románul, nem veszünk fel. De ha jól végzem a munkát, akkor azt is megbocsátják, ha akcentussal beszélek, ha nem tudom kifejezni magam tökéletesen románul.
Sok elképzelés született arról, hogy mivel lehet Erdélyben tartani a magyarokat. Ön mit tart a legfontosabbnak?
Azt az – élhető anyanyelvben és kultúrában gyökerező – életet, amelyik vonzóvá teheti a helyben maradást. Még az is elképzelhető, hogy sokan vissza fognak térni a fiatalok közül, akik látják, hogy van lehetőség a kibontakozásukra. Rengeteg múlik a nevelésen: fel kell mutatni, milyen óriási ereje van annak, hogy szülőföldünkön élhetünk, fejlődhetünk, hogy vannak körülöttünk olyanok, akik segítik életünket, hogy létezik baráti, ifjúsági és más jellegű közösség. Ha viszont nincs, ha valaki nem éli meg a közösségben az összetartó erőt, a kapcsot, amely összetartja az egészet, akkor azt gondolhatja, hogy itt 500 euróért üldögélek egyedül, külföldön pedig 2000 euróért fogok üldögélni egyedül, de az legalább több pénz. Ha viszont itt a kevesebb pénzért közösségben élünk, vannak barátaink, közös céljaink, hitünk, együtt tudunk dolgozni, akkor mindez felértékelődik. Erre pedig nevelni kell az ifjakat.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!