„Sokszor ér minket, reformátusokat az a vád, hogy érzéketlenek vagyunk a művészetekre, különösen a képzőművészetre. Noha még a közelmúltban is előfordult, hogy rosszul értelmezett puritanizmusra hivatkozva frissen megtalált középkori freskókat meszeltek le református templomban, gyülekezeteink többsége ma már egészen máshogy viszonyul a reformáció korszakát megelőző díszítésekhez” – írja Ablonczy Bálint, a Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézetének munkatársa a Reformátusok Lapjában.
Karácsony előtt lehetőségem volt a helyszínen megcsodálni Magyarvista, a kis kalotaszegi falu középkori református templomát, ahol nemrégiben a betlehemi történet előzményeit ábrázoló freskót tártak fel a gótikus diadalíven a magyarországi Teleki László Alapítvány (TLA) anyagi támogatásával. Azt a pillanatot örökítette meg az ismeretlen mester, amikor Gábriel arkangyal az örömhírt jelenti a megrettent Máriának. Nem ez az egyedüli ékítménye a kis templomnak: Gróh István még az első világháború előtt tíz falképes jelenetet örökített meg akvarellben, a freskókat azonban később lemeszelték. Az akvarelleken szereplő egyik jelenetet 2006-ban találták meg, közvetlen közelében pedig két összefüggő, addig ismeretlen jelenet tárult föl, a keresztre feszítés és Szent Longinus meg egy fegyverhordozója. A viharba került zarándokhajót ábrázoló déli falképet 1400 körül, a sarokban levőket a XIV. század elején festhették. Valóságos kincseket nem csak a falak rejtettek: a templomi faszerkezet – a freskók mostani feltárásával párhuzamosan elvégzett – kormeghatározása alapján kiderült, hogy a struktúra jó része hétszáz éves. Jelenlegi tudásunk szerint a faszerkezet nemcsak a legrégebbi egész Erdélyben, de még Közép-Európában is párját ritkítja. Igazán megható volt látni, ahogy a gyülekezet viszonyul szeretett temploma még bőven a protestantizmus elterjedését megelőző időszakokból származó kincseihez. Felházi Zoltán tiszteletes úr még adventi prédikációjába is beleszőtte az angyali üdvözletet ábrázoló freskót, nyája pedig áhítatosan újra és újra szemügyre vette a nem olyan régen még fehér falak alól előtűnt sok évszázados képi üzeneteket.
Noha a felújításra, falkutatásra fordított összegek nem korlátlanok, néha még a gyülekezet nélküli templomok rekonstrukciója sem haszontalan. „Tízen vagyunk; ez a gyülekezet” – írta Jékely Zoltán 1937-ben a dél-erdélyi Marosszentimre templomáról, amely már réges-rég „elporladt”, ahogy nevezetes versében írja. Mégis felújították az istenházát, benne egy szépséges Krisztus-freskóval, s a templom még gyülekezettel is többször megtelt a tavalyi felavatás óta. A közelben szolgáló református lelkészek rendszeresen tartanak istentiszteleteket a máshonnan érkező híveknek, és a templomot előszeretettel keresik fel a Székelyföldre a dél-erdélyi útvonalon át tartó magyarországi turisták is.
Az erdélyi Krónika napilap év elején arról adott hírt, hogy késő reneszánsz falfestményeket találtak a kolozsvári Farkas utcában található úgynevezett Herepei-házban, amely egykor a szépséges egyhajós gótikus templom parókiája volt. Az 1656-ban emelt régi paplak tanácstermében díszes virágokat, valamint latin és magyar feliratokat festettek a falakra, a szakemberek szerint ritka, hogy ilyen jó állapotban megmaradtak a freskók. Ezek jelenleg Kolozsvár egyetlen ismert világi reneszánsz falképei, tanúskodnak nemcsak a város egykori pezsgéséről, de korabeli református polgárságának ízléséről, művészi érzékenységéről is. Új ifjúsági központ működik majd a Herepei-házban a felújítás után. Azaz a templom, az új óvoda, a református kollégium és Apáczai-líceum mellett részévé válik a Farkas utcai kis református negyednek, s a freskók az újra használatba vett egykori parókia büszkeségei lesznek. Talán jut majd idő és energia arra, hogy régi korok művészete párbeszédet kezdjen a maival – egy református közösség házában.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!