Együtt az evangélium szolgálatában

– Ablonczy Balázs magyarországi történész szerint a trianoni békediktátum századik évfordulóján nem annak érvénytelenítésére, hanem nemzeti önazonosságunk újrafogalmazására kellene koncentrálnunk. Mit gondolnak erről a határ túloldalán?

– A történelmi és politikai helyzet alakulását látva mindenképpen meg kell fogalmazni azt, hogy mit akarunk. Az elmúlt száz év első harmadában teljesen élő volt a vágy és az elképzelés arra, hogy az első világháború után kialakult helyzet csak időleges, és jön egy jobb kor, amely elsöpri azt a vérlázító igazságtalanságot, amelyet a magyarság elszenvedett. Az első és a második bécsi döntés ezt igazolni is látszott, de a második világháborút lezáró párizsi békeszerződés teljesen eloszlatta ezt a reményt. Viszont a történelem – néhai Tőkéczki László történészt, dunamelléki főgondnokot idézve – nem lezárt dolog.

– Mit jelentett, milyen lehetett elszakadni és új országba kerülni a felvidéki magyaroknak?

– Még volt alkalmam beszélgetni azokkal az emberekkel, akik az elszakítottság előtt születtek, de olyanokkal is, akik a trianoni döntés után élték gyermek- és ifjúkorukat. Elmondásuk alapján nagyon komoly törést élt át az itteni magyarság. A cseh megszállás hatása alatt, amely már 1918-ban elkezdődött, a lakosság kábultan szemlélte az eseményeket. Látták, ahogy a cseh katonaság érkezik rendfenntartó – valójában megszálló – erőként, a cseh hivatalnokok – mivel szlovák alig akadt – mindenütt elfoglalják a magyarok helyét. Sokan reménykedtek abban, hogy ez az állapot csak átmeneti. A gyorsan munkához látó megszálló hatalom első intézkedései ígéretei ellenére arra irányultak, hogy a magyar nemzethez tartozás érzését megingassák, sőt teljesen megsemmisítsék az itt élőkben. Erős állami felügyeletet kezdtek gyakorolni, tiltották a magyar himnusz éneklését, átvilágították az oktatási intézményeket. Nemcsak felrótták, hanem büntették is, ha az igazgató nem tudott megfelelően szlovák nyelven, ha – a későbbiek folyamán – nem volt kitéve a köztársasági elnök képe. Mindez ismerős a második világháború utáni, vagy akár az elmúlt évtizedeket átélt nemzedék számára is, mert a helyzet hosszú időn keresztül nem változott. Erre nézve a jelenben mintha felsejlene egy vékony reménysugár.

– A református lelkipásztorok, egyházi vezetők is elszenvedték ezt a traumát. Hogyan tudtak híveik mellé állni, őket segíteni?

– Az egyház is megérezte, átélte, és próbált harcolni a jogtalanságok ellen. A gyülekezetek és a lelkipásztorok sem voltak felkészülve erre a változásra. A pozsonyi minisztérium már egy 1919. szeptember 4-i keltezésű levélben kérte, hogy a korábban a Magyar Református Egyházban szolgáló lelkipásztorok mihamarabb tegyenek hűségnyilatkozatot, és kezdődjön el az egyházszervezet kiépítése. Erre Révész Kálmán akkori püspök azt válaszolta, hogy amíg nincs ratifikálva a békeszerződés, addig nem kötelezik el magukat semmiféle megszálló hatalomnak. A később kialakult helyzetet viszont jól jellemzi a következő eset. Egyik alkalommal, amikor egyházunk nevében Sörös Béla losonci lelkipásztor tárgyalt a hivatalokkal, Zoch Sámuel evangélikus püspök odaszólt neki a prágai minisztérium lépcsőjén: „Amikor még Budapestre jártunk tárgyalni az egyházi ügyeket, akkor mi fogtuk a ti frakkotokat. Most a különbség az, hogy nektek kell fogni a mi frakkunkat.” Sörös válasza rövid és frappáns volt: „Igen, meg az, hogy mi nem rúgtunk hátra.” A hívek számára viszont a templom, a gyülekezeti közösség menedékhellyé vált, hiszen itt nyitottabban megélhették hitüket, egymáshoz tartozásukat még akkor is, ha tudatosult bennük, hogy a régi, megszokott élethelyzetük és körülményeik megváltoztak. Az egyház komoly tényező volt elsősorban az emberek lelki kondíciójának erősítése terén, ugyanakkor a magyar oktatásügyben, az elesettekről való gondoskodásban is. Mindezzel erősítette a hívek önazonosságtudatát.

– A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Trianonnak „köszönheti” a létét. Mit jelent(ett) ez a közösség önazonosságára nézve?

– Azt gondolom, hogy kényszerhelyzet volt, amelyben meg kellett találni, észre kellett venni a lehetőségeket. Isten népe nem toporoghat egy helyben, mivel az egyháznak a világban mindig a misszió és a szolgálat útját kell járnia. Az ige ugyanis „történik”. Ez a teológiai megállapítás meghatározza létét és dinamikáját. Az egyház Urára figyelve mindenkor el kell kérnünk az ajándékait és a lehetőségeket. A trianoni döntés utáni megtorpanást követően Isten adott az akkor élő és szolgálatot végző gyülekezeti vezetőknek bölcs gondolatot és letisztult indulatot arra nézve, hogy az elszakítottságban élve is megszervezzék az egyházat. Ez elindított több pozitív folyamatot, amelyek hatása korunkban is érezhető. Ébredés kezdődött a Kiskoszmályi Mozgalom, a Béthel Egyesület és a Timóteus Mozgalom tevékenysége nyomán. Árvaházakat hoztak létre, amelyekből komoly hitéletet élő ifjak kerültek ki, akik szolgálata sokáig meghatározó volt a Felvidék, de a Magyar Református Egyház életében is. Losoncon teológusképzés, Komáromban pedig tanítóképző indult el. Az akkori lelki ébredés és épített örökség ma is szolgálja egyházunkat és népünket.

– Tavaly adtunk hálát a határokon átívelő Magyar Református Egyház létrejöttének tizedik évfordulójáért. Mit jelent önnek ez a közösség?

– Nekem, aki életem jelentős részét ebben a nem általam akart, de reám kényszerített helyzetben, egy másik nemzet sokszor fájó és megkülönböztetéssel teli szorító valóságában éltem le,

A Magyar Református Egyházban részesei vagyunk az együvé tartozás felszabadító érzésének, amely összhangban van a magyar kormány nemzetegyesítő törekvésével is. Többször állapítottuk már meg jóízűen az utóbbi tíz év folyamán, hogy számunkra valóban „Krisztus a jövő, s mi együtt követjük őt”. Ezt én teljes valójában megélem, hiszen a légiesített határok Európájában ez lehetséges és szükséges. Egyházunk többségi, magyar része is hasonlóan érez és gondolkodik, megbecsülve természetesen az egyházunkban velünk együtt szolgáló szlovák testvérekkel megélt közösségünket és kapcsolatunkat. Mindez bizonyosságot jelent Isten minden időben megtartó szeretetéről.

– A 100 ima címmel megjelent imádságoskönyvük nem hallgatja el a minket ért sérelmeket, ugyanakkor kritikus a saját hibáinkkal szemben, és a nemzetek békés együttélését szorgalmazza. Milyen a kapcsolat a szlovákok és a felvidéki magyarok között?

– A 100 ima jól sikerült kiadvány, amelyet a Zempléni Egyházmegye készített. Fontos, hogy megjelent benne a bűnbánatra hajlandóság és a békességre törekvés indulata. E nélkül nem lehet rendezni a múltat és a jelent, és így a jövőt illetően is nehéz gondolkodni. Mindkét nemzetben meg kellene lennie ennek az indulatnak, mert enélkül könnyű egymásnak ugrasztani az embereket. Nemegyszer tapasztaltuk már, hogy egyes hatalomra törekvők kihasználták a két nemzet közötti feszültséget. A magyarság számára sértő az, ahogyan a szlovák nép és vezetői viszonyulnak a múlthoz, leggyakrabban megmásítva és meghamisítva történelmi tényeket, átírva magyar neveket. Jó lenne tiszta vizet önteni a pohárba, és nem tulajdonítani el mások szellemi és kulturális örökségét. A tényeket komolyan kellene venni, valamibe belenyugodni, valamit megbánni, valamiért bocsánatot kérni, és engedni, hogy a másik is éljen, és megélje a saját nemzetéhez, kultúrájához és nyelvéhez tartozását.

– A szlovák református gyülekezetek – mondhatni – a kisebbség kisebbsége. Jelent valamit az elmúlt száz év tapasztalata a velük megélt közösségben?

– Egyházunkban, de eleve a Kárpát-medencei reformátusok között évszázadok óta élnek szlovákok is. Az első szlovák énekeskönyvet 1752-ben Debrecenben nyomtatták, majd később többször is kiadták. A tapasztalat azt mutatja, hogy lehetséges egymás mellett megélni a hitünket és segíteni egymásnak. Sokáig azt hangoztattuk, és mindenütt úgy képviseltük egyházunkat, mint ahol békésen együtt tudunk élni az evangélium szolgálatában: két nemzethez tartozók, mégis egy közös célt követők. Viszont bizonyos történelmi helyzetekben, egyes vezető személyiségek esetében ez az igyekezet megbukott. Leginkább a második világháború után volt ez érezhető, amikor lelkipásztoraink a hontalanság és a teljes kiszolgáltatottság éveit élték, és az akkori szlovák egyházi vezetők beálltak a hivatalos állami irányvonal mögé, amely célul tűzte ki az asszimilációt és a magyarság elsorvasztását. Vagy említhetném 2011-es csatlakozásunkat az MRE-hez, amikor szlovák testvéreinkben nem volt megértés igényeink iránt. Pedig magyar többségű zsinatunk 1994-ben két szlovák egyházmegye létrejöttéről döntött, mert igényük volt rá és kérték.

– Száz évvel a világháború után egy járvány szakított el minket egymástól ideiglenesen. A Kárpát-medencében elsőként a felvidéki templomok nyithattak ki. Mik a tapasztalatok?

– Talán mondanom sem kell, hogy mennyire hiányzott az istentiszteletek templomi megélése. Habár az emberek észrevehetően bátortalanabbak, bízunk abban, hogy egyre többen jönnek majd az alkalmainkra. Örömteli megtapasztalás volt, hogy a világháló segítségével a járvány idején is hangzott Isten Igéje, és sok más lehetőséget is kihasználtak lelkipásztoraink a lelki táplálék eljuttatására az emberi szívekhez. De a gyülekezeti közösség megélése semmivel sem pótolható, és jó lesz, ha majd véget vethetünk a korlátozásoknak.

– Mit kívánna, hogyan ünnepeljük egységünket, hogyan emlékezzünk a nemzeti összetartozás napján?

– Hívő emberként én elsősorban Kölcsey Himnuszának „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben” sorával