Egymás hite által épülünk

Hogyan készülnek a gyulafehérvári és nagyenyedi gyülekezetekben és az egyházmegyében az egységnapra?

A gyülekezetekben intenzív munka folyik a felszentelés, a templomok megáldása és az egységnap felé közeledve. Van tennivaló, mert a kis feladatok a készülődés végére maradnak, és általában kiderül, nem is kicsik. A gyülekezetekben lelkileg-testileg készülnek arra, hogy nemsokára nagyobb közösségben adhatnak hálát azért, hogy az Úr támogatta, segítette őket a templomok megújításában. Ezt a köszönetet Isten elé kell vinni. Készülnek a nagy közös istentiszteletre, úrvacsorára, hiszen ilyen nem volt még Gyulafehérvár főterén. Hasonló történt hét éve a Bethlen-napokon, azóta nem tartottak ilyen rendezvényeket. Lelkileg, testileg is próbára tevő idő ez: fel kell készülni a rendezvényekre, vendégek fogadására. Arra, hogy méltó és megfelelő legyen minden színhely Kárpát-medence református püspökei, elöljárói és hívei fogadására. A gyulafehérvári hatóságokkal együtt zajlik annak a szobornak a felállítása, amely méltóan emlékezik Bethlen Gáborra, az ókollégium előtt, tehát ahol lényegében az erdélyi magyar protestáns tudomány élete elindult. Munkával, imával és várakozással teli ez a periódus.

– Ha már említette, 400 éves a Collegium Academicum. Miért fontos ez az évforduló az erdélyi magyarság és az ország szempontjából?

– Nem egyszerű a régmúlt felelevenítése, de talán vissza kell nyúlnunk 1622-höz, éspedig május 24-éhez, amikor a fejedelem eldönti, hogy az addig csak a Collegium Illustre szinten működő gyulafehérvári iskolai oktatást akadémiai szintre emelik. Ennek visszhangja egész Kárpát-medencét elérte, hiszen a fejedelem szemei előtt kettős cél lebegett. Egyrészt az itteni értelmiség itthon tartása, másrészt a tanítás minőségének európai színvonala.

Erdély szerencséjére és Európa szerencsétlenségére a harmincéves háború azzal járt, hogy a protestáns német egyetemek, például Herborn és Heidelberg nagy károkat szenvedtek. Így alkalom és lehetőség nyílt megfogalmazni azt a gondolatot, hogy Gyulafehérvár Közép-Európa Heidelbergjévé váljon. Ezzel a gondolattal indította útjára Bethlen Gábor a felsőoktatási intézményt. A másodikat Erdélyben, hiszen az első az 1580–81-es, Báthory István által alapított kolozsvári jezsuita intézmény volt. A szobor méltó emléket állít annak a fejedelemnek, aki nem pusztán tervezett, nemcsak politizált és hívő életet élt, hanem épített is.

A Collegium Academicumnak az indulás pillanatától kezdve számtalan felemelő periódusa volt, de nagyon súlyos időszakai is adódtak. Felemelő volt például az első generáció ideje, amikor Martin Opitz, Johann Heinrich Alsted, Philipp Ludwig Piscator és Johann Heinrich Bisterfeld tanítottak az akadémián. Nehezebb korszak következett, amikor II. Rákóczi György felelőtlen hadjáratát követően 1658-ban a törökök és a tatárok egyesült serege éppen Gyulafehérváron találkozott, és a két portyázó hadsereg szétszedte a várost, felégette az épületeket. Emiatt költöztették a kollégiumot 1662-ben Nagyenyedre. Innen indul az enyedi korszaka.

Kevesen tudják, hogy Gyulafehérváron nem ért véget a protestáns oktatás, sőt az akadémiai szintű oktatás sem. 1672-t követően, amikor a jezsuita rend elűzte Sárospatakról a Kollégium diákságát, Gyulafehérváron fogadták be az intézményt. A sárospataki diákság – kiegészülve a gyulafehérváriakkal – ismételten betöltötte az elhagyott épületet. Egy időben két akadémiai rangú iskolája volt Erdélynek. Az egyik Nagyenyeden, a másik a Sárospatak–Gyulafehérvári Kollégium, amely 1716-ig, tehát 44 évig működött itt a városban, és meghatározta a környék református életét. A kollégiumalapítás hatása az egész Kárpát-medencére kisugárzott.

Gyulafehérvár kis református közössége nyilván büszke arra, hogy ilyen rangos intézmények voltak a városban. Örvendünk annak, hogy a gyönyörűen felújított templomunk belvárosunkban (az Alsóvárosban) van, és hogy Gabriel Pleșa, a polgármesterünk, hívő ortodox román ember, megértéssel fordul közösségünkhöz.

Hálásak vagyunk az Úrnak azért is, hogy a római katolikusokban partnerre találunk: a székesegyházat ugyan a katolikusok visszakaptak, de fejedelmeink ott vannak eltemetve. Tehát a történelem szele átjárja a várost, és úgy látom, hogy az egység napja arra is jó lesz, hogy ezeket a kisközösségeket hitben megerősítse, és fejlődésre buzdítsa.

Nagyenyedre átlépve: olyan a megújított kollégium, mint egy végvári bástya – mindenki megleli benne a helyét, aki küzd a hitéért, az anyanyelvéért, a közösségéért. Mintegy 700 diák tanul ott, és szerfölött fontos intézmény, amelynek öröm a négyszáz évet megélnie, és reméljük, több százat ad még az Úr. Nagyenyed is készül a nagy ünnepre, mint város, mint közösség, mint kollégium és mint egyházközség. Ott az egységnapot megelőzően két konferencia is zajlik. Az egyik Faggyas Sándor szervezésében, a Protestáns Újságírók Szövetségéé: május 13-án neves történészek, előadók segítségével állítanak emléket a négyszáz évnek és a jövőnek egyszerre. A másik Kolumbán Vilmos rektor úr szervezésében a Bethlen Kollégium négyszáz évéről szóló, elsősorban egyháztörténeti kitekintésű konferencia, mely a Kárpát-medence magyarlakta vidékeinek tudósait gyűjti össze. Tehát mindkét dél-erdélyi város méltóképpen felkészült arra, hogy a jelentős mérföldkőnek számító egységnapot ünnepelje és átélje, azzal a reménnyel, hogy így talán még inkább figyelnek a legkisebbekre is, a szórványainkra.

A Bethlen Kollégium 400 éve arra figyelmeztet, hogy szükségünk van egymásra, a hitet, a kultúrát, az anyanyelvet csak úgy lehet építeni, ha egymás segítségére vagyunk, egymás hite által épülünk.

Említette már ezeket a kisebb településeket, ahol összesen tíz felújított templomban tartanak majd egyszerre istentiszteletet az egységnap alkalmán. Mit gondol, mi ennek az üzenete, miért fontosak ezek a templomok a nyilvánvaló szolgálatukon kívül?

Lehetett volna nyilván sokkal több templomról szólni, hiszen a környékünkön legalább ötven újult meg részben vagy teljesen. Az egyházkerületek döntése alapján tíz olyan templomot választottak ki, pontosabban Magyarigen-Boroskrakkóval együtt 11-et, amelyekben nemcsak a gyülekezetek élete jelentős vagy épp azok hiánya megdöbbentő, hanem a műemlék jellegük is kiemelkedő, sőt a helynek szimbólumértékük is van.

Talán minden egyes településhez egy mondat kívánkozik.

Ha Székelykocsárdról beszélünk, az aranyosszéki székelyek Fehér megyei küzdelme, megtelepedése, intézményalapítási szándéka, munkája megragadó. Ha Csombordra gondolunk, a Kemény család intézményalapításai, a szőlészeti, borászati iskola, a 20. század '30-as éveinek küzdelmei juthatnak eszünkbe. Csombord azzá vált, ami a mezőgazdasági képzésünkben a legmagasabb szintet képviselte, és nem utolsósorban ott láthatjuk a Kós Károly által újratervezett templomot, amely a Maros fölött gyönyörű látványt nyújt. Magyarlapád talán a legismertebb település a maga ezer lelkes református közösségével, Árpád-kori templomával, és életében, népiességében, hitében is üdítő látvány mindazoknak, akik valamikor ellátogatnak a településre.

Marosszentimre, a szórványszimbólum, ahol 11-en voltak, most még kevesebben, de ahol a templom egyfajta nemzeti siralomfallá változott; felújítása azt üzeni, hogy nincsenek vesztes csaták, nincsenek elveszett végvárak. Csak akarat kell ahhoz, hogy egy közösség erőre kapjon, és a csoda mindig hozzá van kötve egy-egy templomhoz. Idekapcsolódik Alvinc vagy Magyarigen történetében két-három emberből kiépült egy 20-30 lelkes közösség. Ez pontosan fordítottját sugallja annak, amiről beszélget a világ és a társadalom, éspedig hogy fogyunk és pusztulunk. Magyarigen, a Bod Péter-i szellemiségével és a késő barokk templom kiképzésével a magyar tudomány és művészettörténet egyik méltó barokk kori emléke. Bod Péter neve közismert a magyar társadalomban, hiszen ő az, aki az akadémiaalapítás gondolatától kezdve az egyháztörténetig a XVIII. században a legnagyobbat alkotta, ott is a sírja.

Boroskrakkó, a maga román kori templomával őrzi a Szent László legenda nyomait. És Csáky Mihály történetét is: ő egykor hunyadi főesperes volt, káptalani tag, de azután erdélyi kancellár, majd Heltai Gáspár támogatója, hogy a Bibliát ki tudja adni. Mondhatni, történelmi hely a maga kicsinységében is.

Gyulafehérváron, a fejedelmi városban ott áll az a templom, amely 1760 után egyszerű barokk külsővel és belsővel helyet adott a várból leköltözött, elmenekülő reformátusságnak. Ebben a gyülekezetben szolgálok én is.

A Hunyadi Egyházmegyében az algyógyi rotundának és nagytemplomnak a megáldása, szentelése következik. A rotunda római kövekből épült, és tudósok szerint a legrégebbi álló Árpád-kori templomunk az egész Kárpát-medencében, tehát kuriózum. A nagyobbik templom Debreczeni László által 1930-ban újratervezve, gyönyörűen felújítva várja a látogatókat. Sőt olyan tábor épült ki köré, amelyet a KIE – a Keresztyén Ifjúsági Egyesület – támogatásával működtetnek, és hasznára van erdélyi társadalmunknak.

Szászváros a maga karcsú tornyával és még javítandó épületeivel azért jelentős, mert Boldi Sebestyén egykori kanonok, első reformátoraink egyike ott élt és szolgált. E városban is volt egy híres református kollégium, amelyet gróf Kúun Kocsárdról neveztek el, de sajnos azt az iskolát elveszítettük.

Kéménden a templomban alig vannak már hívek, mégis jelentős, hiszen olyan freskókat találtak benne, amelyek italo-bizánci jellegük miatt visszautalnak abba a korba, mely szól a románok közötti reformációról, az együttélésről, a misszió jelentőségéről és a nemzeti felelősségről. Arról, hogy az épületeinket érdemes nemcsak felújítani, hanem lélekkel is megtölteni. Úgy gondolom, az egységnap ezeket a templomokat nem csak ideig-óráig tölti meg lélekkel.

Miért fontos az, hogy az egész Kárpát-medencei magyarság megismerje és megőrizze az erdélyi református hagyományt?

Az erdélyi református hagyomány a hitvallásban is gyökerezik. Abban a meggyőződésben, hogy a mi hitünk a Szentíráson alapul, és hogy ezt a hitet semmilyen veszély közepette nem szabad és nem lehet feladni. Rendkívül szerencsések vagyunk, hogy Trianon után az egyház nem pusztán a hitvallásos reformátusságot igyekszik átörökíteni, hanem az anyanyelvet is. Ezért az egyháznak Erdélyben, továbbá például a Felvidéken vagy a Délvidéken, sőt tengeren túl is mindig az a szerepe, hogy tartsa az élő lángot az emberek lelkében, ismertesse ezt anyanyelven, és működtesse azokat az intézményeinket, amelyekben egybeforr a templom és az iskola. Ezért is lényeges a Bethlen Kollégium 400 éves története, hiszen iskola és hitvallás is egyben. Ez az öntudat kiemelten fontos mindanyájunk számára, mert iskola, kultúra és hit nélkül nincsen jövőnk, itt, a Kárpát-medencében.

Hogyan reagált, amikor kiderült, hogy Gyulafehérvár és Nagyenyed ad majd otthont az egységnapnak?

Beszélgetés előzte meg a rádöbbenést arra, milyen nagy esemény volna, ha itt lehetne az egységnap. Mindig is vágya volt a helyi közösségnek valamelyik protestáns fejedelem szobrának felállítása, és megfogalmazódott, milyen jó lenne Bethlen Gábor szobrát elhelyezni valahol a várban. Ehhez csatlakozott az egyházkerület, a helyi magyar politikum, és a polgármester is támogatásáról biztosított minket.

Elmondhatjuk: az álom valóra vált, és mellé terveztük a többi eseményt is. Valójában azt a szándékot fogalmaztuk meg, hogy azon kevesek, akik a szórványokban vagy nagyobb közösségben élnek, hadd tapasztalják meg egy nagyobb református közösség együtt imádkozásának, együtt éneklésének, közös ünneplésének leírhatatlan örömét és erőforrásait. Ez maga a kegyelem. Ehhez adva volt a helyszín, az, hogy templomok újultak meg, és adva volt ezernyi olyan kapcsolat, amelyet korábban is értékeltünk és éltünk, hiszen a pesti teológusok lassan már húsz éve járnak szórványmisszióba Gyulafehérvár környékére.

Számunkra nemcsak megtiszteltetés, hanem nagy lelki elégtétel is, hogy együtt ünnepelhetünk a Kárpát-medence reformátusaival, és megünnepelhetjük, hogy az anyaország gondoskodásának köszönhetően sok-sok olyan épületünk újulhatott meg, amelyek renoválására önerőnkből nem lett volna lehetőség.

És amikor biztossá vált, hogy önöknél lesz az egységnap, mit érzett?

Jómagam különösen örvendtem annak, hogy ez mégiscsak megtörténhetik, hiszen a szórványban kissé hozzá vagyunk ahhoz szokva, hogy a demográfiai súlytalanságunk miatt a figyelem középpontja máshol van. De az, hogy mégiscsak így döntöttek az elöljáróink, arról győz meg, az utolsó magyar ember, az utolsó református is számít. És ez nyilván evangéliumi biztatás is. Amellett, hogy ez lelki elégtétel volt, nagy felelősség is, hiszen menedzselni kell egyrészt a rendezvények lebonyolítását – persze nem egyedül – , többek között a szobor felállítását, és az esetleg többségi részről megjelenő érzékenységet.

Gondolom, az sem fordult elő eddig sűrűn, hogy egy ugyanazon lelkészhez tartozó három templomot szenteljenek fel egy időben. Esetemben most így lesz: Marosszentimre, Alvinc és Gyulafehérvár. De a nehézségeket és a feladatokat félretéve: nagyon várom, hogy találkozhassunk, örvendjünk egymásnak, és viszontlássunk olyan embereket, akik több ezer kilométert tesznek majd meg például Ausztráliából, hogy itt legyenek a szüleik és nagyszüleik templomában, Alvincen.

Remélem, hogy a Kárpát-medencei magyarságot is meg tudja szólítani ez az esemény, sőt az itt élő románság számára motiváció lehet, hogy megtalálják ők is azokat az érzéseket és helyzeteket, amelyekben jó együtt követni Krisztust. Mindenkinek megköszönöm, hogy imádkoznak és imádkoztak értünk. Tudom, nagyon sokan nem jöhetnek el az utazási nehézségek, a háborútól való félelem vagy az életkoruk miatt, de arról biztosítom azokat, akik gondolnak ránk, hogy mi imádkozni fogunk értük. Az imáinkban hordozzuk a kárpátaljai testvéreinket is. Szeretnénk, ha egymásra találnánk, és hogy ezek a közösségek azokkal, akik itt lesznek, méltóképpen tudnák megköszönni a Jóistennek a sok jótéteményét.