Október van, a nap pedig szinte nyári erővel melengeti az arcunkat, amikor kiszállunk az autóból. A nagydobronyi déli cigánytelepen járunk, a közösség július közepén leégett imaházához igyekszünk. A füstös falak már messziről hirdetik, hol történt a tragédia, de közelebb érve mégsem ez ragadja meg elsőként a tekintetünket. A romos épülettől kerítés választja el a házikót, ahonnan gyermekzsivaj hallatszik. Az alacsony ajtón át vidám kis arcok néznek kíváncsian a jövevényekre, a mezítlábas apróságok közül a bátrabbak azonnal az ajtóhoz sietnek, gyorsan szóba elegyednek velünk.
„Az imaházhoz óvoda is tartozott, hatvan gyermek járt hozzánk. A tűz után sem hagytuk abba a munkát: az udvaron található filagóriát a helyiek segítségével befalaztuk, szigeteltük. Most itt gyűlnek össze a kicsik. Épp ebédhez készülődnek” – magyarázza kísérőnk, Kolozsy András, a nagydobronyi református gyülekezet vezető lelkésze, aki egyben a cigány gyülekezet pásztora is. Valóban: fehér mikrobusz áll meg a kapuban, a fiatal sofőr pedig már hozza is a finomságokat. A kicsik az óvó nénikkel együtt a szabad ég alatt ülik körbe a hosszú, megterített asztalt.
Istennel a romokon
Amíg a gyerekek ebédelnek, átballagunk a kerítés túloldalára, ahol a teljesen kiégett épület körül javában tartanak a munkálatok. A tető nélkül, kormosan meredező falak között csak néhány színes műanyag szék árulkodik az egykori berendezésről. „Elgondolkodtató, hogy a tűzben minden elégett, csak az imaterem berendezése, a szószék, az úrasztala maradt meg gyakorlatilag sértetlenül. Nem sokkal azután, hogy ezeket kimentettük, beszakadt a mennyezet” – idézi fel a lelkész.
A cigány közösség lelkileg kicsit belehalt a történtekbe. „A tragédia utáni első istentiszteleten azt mondtam a gyülekezetnek, hogy imádkozzunk azért, hogy az az ember, aki erre vetemedett, nehogy elkárhozzon” – mondja Ámit Gyula, az óvoda vezetője, a gyülekezet gondnoka.
Nem volt könnyű kimondani ezeket a szavakat. Együtt sírt a közösség, akiknek másfél hónapig nemigen volt nyugodt nappaluk, éjjelük. A tragédia után két héten át virrasztottak, őrséget állítottak, mert elmondásuk szerint idegenek jártak a telep körül. Mivel Nagydobronyban a déli mellett van északi és úgynevezett „kis telep” is, joggal aggódtak az ott élők is. Volt, hogy a lelkész is kint éjszakázott velük. „Ma már nyugodtabbak vagyunk, dolgozunk, azt szeretnénk, ha minél hamarabb felépülne az imaház. Isten arra indított, hogy reggelenként hét órakor jöjjek ide, és imádkozzak, hogy az ő akarata szerint épüljön meg ez a hely, és az ő dicsőségét szolgálja, ne a mi emberi tetteinket hirdesse” – mondja Ámit Gyula.
Szerte Ukrajnában feszült a helyzet
Az események előidézte félelem nem csupán a nagydobronyi romákat kavarta fel, a környékbeli magyar cigányok is zaklatottak voltak. Sokan eljöttek kifejezni együttérzésüket. A gondnok szerint nem gyűlölet vagy harag volt igazán az emberek szívében, hanem félelem, megrendültség és legfőképp értetlenség. „Gyuszi, ugyan kinek ártott az az óvoda, kérdezgették tőlem. Nem értettük, ma sem értjük. Csak azt tudom, hogy imádkoznunk kell az elkövetőkért, hogy Isten könyörüljön rajtuk. Nekünk pedig lelki házzá kell felépülnünk, mert bizonyosan nem ok nélkül történtek ezek a dolgok” – jelenti ki Ámit Gyula.
Többször kint járt a helyszínen az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) is, akik figyelemmel kísérik a helyzet alakulását. Szeptemberi látogatásukkor már a kedélyek lecsillapodásáról számolhattak be. Azt is leszögezték, hogy amennyiben gyújtogatás történt, azt bizonyosan nem helyiek követték el, a településen jó a kapcsolat a romák és a magyarok között.
Márpedig a romák valóban idegenkezűségre gyanakszanak. Ezt ugyan nem erősítették meg a rendvédelmi szervek, de Kolozsy András szerint a kiégett konyha maradványainál benzinszag érződött. „Még egyetlen hivatalos dokumentumot sem kaptunk arról, mi is az álláspontja a rendőrségnek, hol tart a nyomozás, honnan és miért indult a tűz, pedig már három hónap telt el. Mi magunk nem gyanúsítunk senkit, az gondoljuk, a gyújtogatás annak a romaellenes folyamatnak a része volt, amely jelenleg Ukrajnában tapasztalható” – teszi hozzá a lelkész.
Segítség a bajban
A tűzesetet követő kezdeti sokk után minden várakozást meghaladó mértékű adakozás indult Kárpátalján és Magyarországon egyaránt. A Magyarországi Református Egyház országos gyűjtést indított, amelynek koordinálására a Magyar Református Szeretetszolgálatot kérte fel. Az összegyűlt adományok átadásáról szeptember 7-én szerződést írt alá Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke és Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke. „A püspökök látogatása sokat jelentett nekünk, a romák úgy érezték, odafigyelnek rájuk, számítanak" – hangsúlyozza Kolozsy András.
„Láthattuk, hogy mégiscsak van jövőnk azok után, hogy ilyen szörnyű dolog történt a közösség életében. Jó érzés, hogy sokan imádkoznak értünk, segíteni akarnak" – teszi hozzá a húszéves Horváth Sándor és az egy évvel fiatalabb Ámit Tóni, akik maguk is igyekeznek segíteni az építkezés körül, ahogy csak tudnak. „Ijesztő volt az az éjszaka, a szomszéd ház is leégett. Ott egy négygyermekes család élt, hála Istennek, idejében kimenekültek, nem sérültek meg" – mondják a fiatalemberek.
Való igaz, a kisebbségek szempontjából Ukrajna napjainkban nem számít biztonságosnak. Ennek a hangulatnak lett az áldozata Pap Dávid, a Nagydobronytól néhány kilométerre elterülő Szernyén született magyar cigány fiú. Június 23-án éjjel (akkor még) ismeretlen támadók a Lemberg peremén fekvő átmeneti romatáborra támadtak. A kiérkező rendőrök megfékezték ugyan a vérontást, de már késő volt: hárman sérültek meg, köztük egy tízéves kisfiú. A huszonnégy éves szernyei fiatalember belehalt sérüléseibe. Azóta már tudjuk: a támadók többsége nagyon fiatal, mindössze tizennégy-tizenhét éves.
Nem a lembergi volt az első támadás ebben az esztendőben. Idén Kijevben ukrán nacionalisták kétszer hajtottak végre pogromot romák ellen, több hasonló akció volt Ternopilban és Lembergben is. Ezeket az Ukrán Biztonsági Szolgálattal szorosan együttműködő, állami támogatásokból élő, szervezkedő neonáci C14 és a 2018 elején hatósági közreműködéssel alakult Nemzeti Osztagok félkatonai formáció vállalta magára. A romák biztosak abban, hogy a veszély kívülről fenyeget: a helyi magyarokkal ápolt jó kapcsolat is ebben erősíti meg őket.
A nagydobronyiak nem félnek a munkától
Az Ungvártól negyvennégy kilométerre található Nagydobrony Kárpátalja legnagyobb magyarlakta települése. A közösséget erős, hagyománytisztelő polgárok lakják, akik nem ijednek meg a munkától. A település mentalitását szépen jellemzi, hogy a hírhedt ukrán útjavítást megcsúfolva az elmúlt években a helyiek önerőből, saját munkával kezdtek utakat építeni a faluban, mivel az államtól hiába kértek segítséget a járhatatlan utak rendbetételéhez. Az ügyre az ukrán sajtó is felfigyelt. Talán ennek a görbe tükörnek is köszönhető, hogy néhány hónapja állami finanszírozásból végre új főutat kapott a község. A településen az egyház líceumot működtet, és itt található az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthon is. Kolozsy András szerint példaértékű a magyarok és a romák közötti viszony, ez pedig főként az immár húszéves cigánymissziónak köszönhető.
Pedig a kapcsolat igencsak mélyről indult. Akkortájt komoly összetűzésbe keveredtek a cigányok és a magyarok, az incidensnek halálos áldozata is volt. Nem sokkal ezután kezdték meg a missziói munkát, ekkor építették az imaházat is, amelyet később kibővítettek, mellé épült a konyhával ellátott óvoda. Két csoport működött itt hatvan gyermekkel. Jöttek volna többen is, mondja a lelkész, de ennyi volt az épület befogadóképessége.
Szeretnék folytatni a két évtizede folyó munkát, amelynek lelki és fizikai eredményeit az egész falu érzékeli, de rajtuk kívül mások számára is példaértékűek lehetnek a Nagydobronyban tapasztalható változások. A déli telep ugyanis nem átlagos kárpátaljai cigánytábor képét mutatja: az itt élők közül sokan külföldön dolgoznak, és hazatérve igyekszenek csinosítani a házukat. Vannak, akik napszámmal keresik a kenyerüket, a helyiek megbíznak bennük. Olyan is akad, aki már beköltözött a faluba, jó kapcsolatot ápol a szomszédokkal. Ragaszkodnak a gyülekezethez, Istenhez, mindössze egyetlen család nem jár a közösségbe.
Újjáépül
Az anyagi és lelki támogatásnak köszönhetően hamarosan megindult az építkezés. A leégett családi ház már tető alatt van, lakói hamarosan visszaköltözhetnek. Az imaházat a tervek szerint három méterrel kibővítik, a tetőteret is beépítik. Vendégszoba, vizesblokk és a konyha mellett egy kisebb raktár is helyet kap majd az épületben. „Az álmunk az, hogy karácsonyra fedél alá hozzuk az imaházat" – mondja bizakodva Kolozsy András, aki nagy terveket dédelget a jövővel kapcsolatban. „Azt szeretnénk, hogy bárki használhassa az épületet, ha szüksége lesz rá, és az ide látogató önkénteseknek szállást is tudunk majd adni. Ha a közösségben valakinek otthon nincs rá lehetősége, az itteni fürdőszobában tisztálkodhat" – osztja meg terveit a lelkipásztor.
„A romáknak nagyon jó zenei érzékük van, egykor közülük kerültek ki a legjobb muzsikusok. Ma már kevesen zenélnek, és mi szeretnénk ezen változtatni, lehetőséget adni nekik: az újjáépült imaház bázisán zenei oktatást indítunk, amelyet reményeink szerint egy erre a célra létrehozandó alapítványon keresztül finanszírozhatunk” – avat be terveikbe Kolozsy András.
A zene mellett az identitás megtartására is koncentrálnak. A lelkipásztor szerint ma már csak néhány betelepült roma beszéli saját nyelvét, többségükben csak magyarul tudnak, az államnyelvet vagy az oroszt is alig ismerik. Ha igény mutatkozik rá, újra megtanítanák nekik saját nyelvüket is. „Mindig azt mondom nekik, hogy nem kell mássá lenniük, nem kell levetkőzni cigány voltukat. Csak ember legyen belőlük, ez a lényeg” – foglalja össze a közösség vezetője.
Kocsis Julianna
A cikk megjelent a megújuló Reformátusok Lapja próbaszámában.