Vizsga vagy bizonyságtétel: reformra szorul a konfirmáció?

Milyen feladatra kérték fel a Zsinati Hivatal Ifjúsági Osztályán?
A konfirmáció kérdését kell átgondolnunk országos szinten, hogy hogyan lehetne ezt úgy csinálni, hogy az emberek valóban megerősödjenek, amikor konfirmálnak, ne pedig eltűnjenek a gyülekezetből. Ehhez hozzátartozik évente egy konferencia megszervezése, ami a Konfi+ nevet viseli, és már tíz éve létezik. Ez a konferencia a konfirmációról egyfajta útkeresést jelent, hogy miként is kellene megszólítanunk a fiatalokat, és hogyan kellene az egész kérdést úgy megközelíteni, hogy életszerű legyen. Ebben az évben a konferencia témája ezért a személyes vezetés jelentősége lesz a hitre vezetés útján: hogyan tapasztalta meg az ember folyamatosan Isten személyes jelenlétét és vezetését? Szeretnénk abban is közösen gondolkodni, hogy milyen gyakorlatok vannak, amelyeket esetleg egyik gyülekezet a másiktól átvehetne. Ebben a projektben tehát igyekszünk összegyűjteni, hogy melyik gyülekezet hogyan készít fel a konfirmációra, egyfajta segédanyagot készítünk. Ezt fogom én koordinálni konfirmációs projektvezetőként.

Mit csinál, aki konfirmál?
Az az igazság, hogy erre talán nincsen konkrét válaszunk. A konfirmációban a Szentlélek erősíti meg ébredő hitünket, és ez egyfajta bizonyságtétel kellene, hogy legyen. Ezzel szemben a jelenlegi gyakorlatunkban ez egy vizsga, és éppen az, amit Jézus elvár tőlünk, hogy tegyünk vallást az ő nevéről, sok esetben kimarad. Ezt kellene valahogy újragondolni, hogy milyen módon lehet mérni a tárgyi tudást, és hogyan lehet a tárgyi tudáson túl tényleg elvezetni az embereket oda, hogy személyes meggyőződésből tegyenek hitvallást. A keresztségkor a szülők és a keresztszülők arra tesznek fogadalmat, hogy amikor a gyermek felnő, akkor önként tegyen vallást a Szentháromság Istenbe vetett hitéről. Ezzel szemben azt látjuk, hogy tizenkét éves kortól gyermekeket állítunk ki a gyülekezet elé, akik nagy izgalmak között válaszolnak a feltett kérdésekre, és innentől kezdve a megerősítésből inkább elidegenítés lesz, hogy a gyülekezetben csak tanulni kell, ott számon kérnek, és nem biztos, hogy megélik azt a lelki közösséget, amire szükség lenne. Valójában nem tudjuk, hogy mit csinál az, aki konfirmációra készül, mert sokféle gyakorlat és sok hiányosság van az egyházunkban, utóbbiakra igyekszünk választ adni.

Említette, hogy sok a fiatalon konfirmáló. Ki dönthet arról, hogy hány évesen kell konfirmálni? Milyen iránymutatás van erre, vagy ez teljesen a presbitérium döntése?
Ha megnézzük a reformáció hagyományát és visszamegyünk egészen Kálvinig, akkor ő azt mondja, hogy a tízéves kor a legideálisabb a konfirmációhoz. De azóta eltelt már közel négyszáz év, nem biztos, hogy ma is ideális az, amit Kálvin akkor ott megfelelőnek gondolt, és akkor valóban az is volt. Jelenleg a presbitériumok döntenek az egész konfirmációs kérdéskörről, valamint bizonyos mértékben maga a lelkipásztor, hogy kit tart erre már késznek, vagy hogy milyen tananyagból készít fel. Tehát a gyülekezetek kezében van, hogy hol milyen szokásokat és gyakorlatokat őriznek, és hol milyen változásokat vezetnek be.

Hogyan lehetne a konfirmációt inkább a hitvallás irányába elmozdítani? A konfirmálók életkorán kell változtatni, vagy azzal, hogy mit kérnek számon?
Az életkor kapcsán mindenféleképpen el kell gondolkodni. Nem ismerünk olyan jogi formulát, ahol egy tizennyolc évnél fiatalabb egyént felnőttnek tekintenének, így az egyház sem igazán tehetné ezt meg. Teljes értékű egyháztag is akkortól lehet, amikortól ő maga fizet egyházfenntartó járulékot, és egyházunkban gyakorlat, hogy diákok esetében ez még nem elvárás. Tehát már az életkorkérdés is egy sarkalatos pont. A megfontolása segíthetne bennünket abban, hogy a tanulási folyamat után tényleg rá tudjunk térni egyébként a lelki munkára. A hitoktatás tananyaga és a konfirmációs felkészítés anyaga például erős egyeztetésre szorulna, mert ha megvizsgáljuk a hatodikos hittankönyvünket és a jelenleg közkézen forgó Szénási-féle Megtaláltuk a Messiást konfirmációs tankönyvet, akkor azt látjuk, hogy ezeknek a tartalma kilencven százalékban megegyezik. Én is szembesültem már azzal, hogy amit az iskolában, hittanon tanítok, ugyanazt tanulják a gyerekek kátéórán. Érdemes tehát azon elgondolkodnunk, hogy mondjuk nyolcadik osztály végén csináljunk egy záróvizsgát hittanból, ami után azt mondjuk a gyerekeknek, hogy a tudásotok megvan, hogy menjetek konfirmálni, és innentől kezdve koncentrálhatunk a lelki munkára és a személyes vezetésre.

Ha valaki konfirmál, az milyen jogot ad neki az egyházban?
A konfirmáció után válik valaki teljes értékű gyülekezeti taggá, és ennek a legmarkánsabb megnyilvánulása az, hogy az úrvacsora közösségében is részt vehet.

Akkor az életkor kitolása lényegében azt jelentené, hogy a fiatalokat megfosztjuk az úrvacsora lehetőségétől. Ez nem lehet problémás?
Az az igazság, hogy valamilyen szempontból már most is meg vannak fosztva. Izgalmas kérdés, hogy miért tettünk ekkora különbséget a keresztség sákramentuma és az úrvacsora sákramentuma között, hiszen mind a kettő szentség egyenlő értékű. A keresztséget már csecsemőkorban megkaphatják az emberek, ezzel szemben az úrvacsorát egy vizsgához kötjük. Érdekes, hogy 2000-ben kiadtak egy könyvet a zsinati sajtóosztályon, ami a konfirmáció kérdését tárgyalja, és már akkor felmerült ez a kérdés, vagyis 24 évvel ezelőtt már arról gondolkodott az egyházunk, hogy miért alakult ez így ki. A konfirmációt nyilván nem emeljük sákramentumi szintre, de a keresztség folytatásának tekintjük, hiszen a szülők keresztségi fogadalmának a kiteljesítése, hogy a gyermek önmaga is tegyen vallást a hitéről. Mindemellett abszolút egyetértek a gyermekkeresztség intézményével.

A hittanoktatással kapcsolatos nehézségek. Pontosan mit ért ez alatt?
Szükségünk van az önvizsgálatra, mert igenis bele kell tekintenünk egyfajta társadalmi tükörbe is, és meg kell állapítanunk, hogy vannak dolgok, amiket nem biztos, hogy jól csinálunk. Érdekes tapasztalat az, hogy egy egyházközség kétszáz hittanossal van napi kapcsolatban, a gyülekezet létszáma mégis fogy. Ez tehát valamilyen szinten kudarcot is jelent, mert tantermi keretek között hirdetjük az evangéliumot, de annyira nem tudjuk átadni az üzenetet, hogy mondjuk vasárnap eljöjjenek az istentiszteletre. Sokan a „legkisebb rosszként” választják a hittant a gyereküknek, és ezzel véget is ér a történet. Ha nem nézünk szembe a kudarcainkkal, akkor nem tudunk belőlük építkezni, és nem tudjuk végiggondolni azt, hogy min szükséges változtatni, hogy jobban képviseljük Isten országának az ügyét.

Van már ötlet, hogy hogyan kellene ezen változtatni, vagy pont ennek a kipuhatolására szolgál majd a konferencia és a projekt, amit vezet?
A konferenciának meg a projektnek is ez a célja, de vannak már ötletek. Nagy újdonságot nem akarunk, hanem a reformátori alapelv szerint szeretnénk visszamenni a forráshoz. Ha megnézzük a régiek gyakorlatát, akkor látjuk, hogy a lelkipásztor és a gyülekezet vezetése is rengeteg családot látogatott. Számon tartották egymást, odafigyeltek egymásra, és így konfirmálták, megerősítették egymást. Ma egyre jellemzőbb az elmagányosodás, sokszor azt sem tudjuk, hogy mi van a szomszéddal, vagy hogy ki a szomszéd. Valahogy vissza kellene térnünk ahhoz, hogy figyeljünk egymásra. Az egyik gyülekezetben szokás volt, hogy a családtagok a konfirmációra virágot adtak. Volt egy konfirmandus, akinek csak egy szál virágja volt, és azt is magának vette, hogy ne üres kézzel menjen, mert a családja nem jött el. A lelkész ezt észrevette, és azóta akinek csak egy szál virágja van, azt meghívja magához. Ez olyan megerősítés volt ennek a hölgynek, hogy azóta is aktív szolgáló tagja a gyülekezetnek. Sokkal személyesebben kellene foglalkoznunk a hittanosainkkal és tudatosítani bennük is és a családjukban is, hogy a hittan nem heti egyszer vagy kétszer negyvenöt perc, hanem egy élet. És hogy mi is az egész életünket odaadjuk, de nekik is nyitottabbnak kell lenniük és meghallaniuk, ha a gyülekezet hívja őket.

De ugye nem az az elképzelés, hogy ez a feladat csak a lelkészre hárulna?
Vannak hitoktatóink is, és a gyülekezetet is szolgáló közösséggé kell tenni. Van egy olyan elmélet, hogy aki szolgál, az a közösségben marad. Nagyon sok gyülekezetnél látjuk a pozitív példát, hogy a legkisebbnek gondolt feladat is rá van bízva valakire. Már egészen kis kortól fogva a gyerekekre is lehet szolgálatot bízni a gyülekezetben. Akár a gyermekmisszióba be lehet vonni őket, vagy akár az énekeskönyvet is kioszthatják istentisztelet előtt. És akkor már van feladatuk, ami miatt a közösség fontos tagjának érezhetik magukat. Hogy mindenki a szolgálatával is megmutathassa, hogy Jézus Krisztus milyen nagy szolgálatot vállalt értünk azzal, hogy eljött a földre és meghalt értünk.

Hogyan kaphatna több hangsúlyt a konfirmációra való felkészítésben a személyes jelenlét és vezetés?
Három célja kell, hogy legyen egy konfirmációs csoportnak. Az első az, hogy a tagjai megismerjék Istent, a másik az, hogy megismerjék önmagukat, a harmadik pedig, hogy megismerjék a közösséget. Akkor tud ez egy önműködő rendszer lenni, hogy ha a lelkipásztor egy lépést hátra tud lépni, mert a csoporton belül elkezdődött egy öngondozó folyamat, és a csoport megértette azt, hogy egymás hitéből is lehet épülni. A lelkipásztor vagy a felkészítő figyel, és csak akkor jelez, amikor valami elsiklott és korrigálni kell. Fontosak a lelkigondozói beszélgetések is, a közösen megélt élmények ifjúsági hétvégéken, kirándulásokon, amikor nem órakeretben, de mégiscsak a fiatalok között munkálkodva lehet velük beszélgetni, mondjuk egy túra közben, és máris előrébb léptünk kettőt az egész felkészülési folyamatban.

Miért kell ezt a témát egy konferenciára vinni? Kik lesznek a résztvevői, és hogy képzeljük el ezt?
A Konfi+ konferenciára alapvetően lelkipásztor szolgatársakat várunk, de nyitott mindazok számára, akik érdeklődnek a téma iránt. Konferenciára vinni a személyes vezetés kérdéskörét nagyon izgalmas dolog, mert hallani olyan hangokat, hogy a lelkipásztoroknak is rengeteg dolga van, nem érnek rá ezzel foglalkozni, ezért is érzékeny terület ez. De azt gondolom, hogy muszáj beszélnünk róla. A kényes témákat nem kell tabuvá tenni, hanem át kell rágni magunkat rajtuk. Egy jó közösségben van helye ennek, és annak is, hogy megosszuk egymással az örömeinket és a küzdelmeinket. A konferencián is egyfajta kapcsolódást szeretnénk kialakítani, és ahogy a kijelölt téma is megfogalmazza: személyesen jelen lenni és segíteni egymást.

Milyen konkrét eredményt vár a konferenciától?
Az a célom, hogy a konferenciáról mindenki úgy tudjon hazamenni, hogy kapott valamit. Egy ötletet hazavisz, amit kipróbál a saját gyülekezetében, vagy legalább egy olyan gondolatot, amit megbeszélhet a rábízott fiatalokkal. Nem azonnali, mérhető eredményeket várok, hanem a hosszabb távú folyamatok beindulását, azt, hogy a részt vevő lelkipásztorok között baráti, szolgatársi kapcsolatok épüljenek, hogy a konfirmanduscsoportjaik esetleg találkozzanak egymással. Fontos, hogy nem én állok a projekt élére és vezetek mindenkit, hanem majd együtt vezetjük egymást. Mindenki a maga tehetségével, tudásával, tapasztalatával hozzátesz ehhez az egészhez. Lelkipásztorként meg kell, hogy éljük, hogy mi vezetett vezetők vagyunk, és jó lenne megélni, hogy nemcsak Isten által vezetettek vagyunk, hanem a szolgatársak is vezethetnek bennünket akár jó, akár rossz irányba. Úgyhogy lelki feltöltődést, illetve egyfajta konfirmációt, megerősödést várok abban, hogy a ránk bízott szolgálatot igenis végezni kell, akkor is, ha nem látjuk azonnal az eredményeit. Amikor az ember ültet egy magot, az holnap még nem fog egyből gyümölcsöt teremni.