Minden iskolás életében eljön az a pillanat, amikor egy-egy megemlékezésen vagy ünnepségen megismerkedik a magyar nemzet meghatározó eseményeivel. De vajon mi mindent értenek meg például az 1956. október 23-i történésekből, vagy milyen üzenetet társítanak a magyar történelem fontos cselekményeihez? Kerekes Barnabással, a budapesti Baár–Madas Református Gimnázium magyar–történelem szakos tanárával utánajártunk annak, mit és hogyan tanítanak ma az ’56-os forradalom és szabadságharcról.
Vitathatatlan, hogy 1956. október 23. a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb napja. Ha a hagyományainkra, értékeinkre gondolunk, ezek csak akkor maradnak élők, ha van, aki átadja, és van, kinek.
Talán a kedves olvasók látták a Hóhér, vigyázz! című filmet Wittner Mária életpályájáról. Ebben a dokumentumfilmben megkérdezték az utca emberét arról, mi történt 1956. október 23-án. Tanulságos, másrészt megrendítő volt a válaszadók megnyilvánulása. Volt, aki azt mondta, hogy fogalma sincs, volt, aki elmondta, hogy akkor van a barátnőjének a születésnapja, neki pedig ezért nagyon fontos. Volt egy idősebb férfi, aki azt mondta, hogy volt ott valamilyen megmozdulás, talán valami ellenforradalom. Az látható ezekből a megnyilvánulásokból, hogy még mindig nagy bizonytalanság övezi ezt a napot.
Itt felmerül az oktatás szerepe is: napjainkban mit tanítanak 1956. október 23-ról?
A Wittner Máriáról készült film nagyjából egy évtizeddel ezelőtt készült, de nem ok nélküli volt, hogy meghívtuk az iskolába, és egy alkalommal négyszáz gyerek előtt mondta el az ’56-tal kapcsolatos véleményét, valamint azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyek ahhoz a nemzeti ünnephez kapcsolódnak, aminek ő aktív részese volt. Ez az élményszerűség segíthet abban, hogy a gyerekek találkozhatnak olyasvalakivel – számuk sajnos egyre kisebb –, akinek vannak személyes tapasztalatai, és hallanak olyan kérdésekről, amelyekről például a tanórákon nem. Bár most éppen október 23. van, de nemrég volt egy gyászünnepünk, az aradi vértanúk emléknapja. Itt az iskolában emberemlékezet óta mindig megemlékezünk erről, és nemcsak a tanórán, hanem sokkal inkább az istentiszteleten fogják a gyerekek ezt az élményt megszerezni, ráadásul úgy, hogy ők maguk szerepelnek benne. Ezeknek a műsoroknak az összeállításakor nem arra törekszem, hogy az iskola legjobb vers-, illetve prózamondói legyenek a műsor szereplői, hanem olyanok is, akik korábban nem szólaltak meg pár száz ember előtt. Bizonyosnak tekinthető, hogy ők emlékezni fognak arra – ha október 6-ról, 23-ról vagy március 15-ről van szó, és ez még kiegészül az egyházi ünnepekkel –, hogy ők szereplői voltak egy ilyen műsornak.
Egy-egy ilyen műsor segítségével mennyire sikerül a diákoknak azonosulniuk az akkori eseményekkel?
Elég sok olyan fiatalunk van, akik az elszakított (határon túli) területeken születtek, de ha nem is ők, akkor a szüleik, nagyszüleik. A tapasztalat az, hogy ezek a kötődések a határon túli magyarság körében erősebbek, mint az anyaországiakban. Sok történelemtanár arra panaszkodik, hogy az a nemzettudat, ami fontos volna, hogy a gyerekek ezt megéljék és részesei legyenek, egyre erőtlenebb, gyengébb, de ha elmegyünk Erdélybe, Kárpátaljára, a Vajdaságba, a Délvidékre vagy a Felvidékre, ott sok olyan fiatallal találkozunk, akiknek még megvan ez az elkötelezettségük. Én például anyanyelvi táborokat is vezetek, a többi között Erdélyben is. Ha ott mondjuk népdalokat éneklünk, 15-20 erdélyi gyerek nagyobb hangerővel és odaadással énekel, mint háromszor annyi magyarországi. Az a tanulság, hogy ők ott megtiszteltetésnek tartják azt, hogy egy ilyen megemlékezésnek a részesei lehetnek.
Ha már tapasztalás és tapasztalat: 1981 óta oktat, miközben rengeteg változást megéltünk. Ennyi év után hogyan lehet a múlt üzenetét a jelenben is érdekessé tenni a diákoknak?
Az egyik kihívás, hogy milyen formában sikerül lekötni a figyelmüket, éppen ezért szokás az iskolánkban, hogy a nemzeti ünnepeket korántsem biztos, hogy csak az iskolában üljük meg. Volt már rá példa, hogy a magyar- vagy a történelemtanárok által megszerkesztett műsort adták elő, de például március 15-én jártunk Komáromban, aztán a Fiumei úti sírkertben, ahol például a Kossuth-mauzóleum előtt rendeztünk műsort, és a gyerekek egy rövid megemlékezés formájában felkeresték azokat a sírokat, amelyek 1848–49-hez kapcsolhatók. Olyan is volt, amikor egy-egy alkalommal szervezetten ellátogattunk Isaszegre, Pákozdra. 1956 kapcsán a 301-es parcellába az összes gimnazistánk eljutott már a Baár–Madasban eltöltött évek alatt, és ahogy az aradi vértanúk vonatkozásában az életrajzukról beszélünk, a sorsukról, emberileg is törekszünk közelebb hozni őket a gyerekekhez. Volt olyan műsorunk a 301-es parcellánál, ahol azokról a 15–18 éves fiatalokról szóltunk, akik áldozatai voltak az októberi eseményeknek. A mai lányokat, fiúkat megdöbbentette, amikor azt hallották, hogy XY vértanú, ’56-os áldozat 16 éves volt, Budapesten élt, lövés érte, abba halt bele, eltemették. Ilyenkor leginkább azon lepődnek meg, hogy az áldozat egyidős volt velük. Innentől kezdve pedig már egészen másként tekintenek az akkori történésekre.
Mennyire adódik alkalom arra, hogy megkérdezzék a diákokat arról, hogy mit éreznek, hogyan dolgozzák fel mindezt, vagy mennyire mernek ők maguk kérdezni?
Mind a kettőre van példa. Ha valamit nem értettek, akkor az osztályfőnökhöz vagy a történelemtanárhoz fordulnak. Mi ennek csak örvendünk, ha érdeklődést mutatnak, gondolkodnak a történéseken. Az elmúlt több mint negyven évben összesen tíz osztálynak voltam az osztályfőnöke, és nem egy olyan egykori diákom van, aki érettségi találkozókon emleget fel ilyen eseményeket, hogy ő részt vett egyik-másik megemlékezésen, és hogy ez azóta is mennyire fontos neki. Ez azért szerencsés, mert így kapcsolható össze a múlt a jelennel, ami majd hatással lesz a jövőre. Tudnunk kell, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Amit értéknek tekintünk például az ünnepek kapcsán vagy az azokkal kapcsolatos megemlékezések esetében, hogy az mennyivel kerülhet közelebb egy gyerekhez. Mi, történelem szakos tanárok olykor azt mondjuk, hogy a gyerekeknek egy jó része afelé tart, hogy talán ővele kezdődik a történelem. Nekünk, pedagógusoknak az a felelősségünk, hogy az őskortól kezdve azt az ívet próbáljuk megrajzolni, ami a történelemben jellemző és fontos, másrészt pedig derüljön ki, hogy egykor kialakult valamilyen értékrend. Ezt célszerű megismerni. Lehet, hogy valaki nem ért vele egyet, és lesz módja, hogy ezen változtasson, de legalább ismerje meg.
Itt felmerül a családi háttér felelőssége is. Mi történik az otthonról hozott anyaggal?
Vegyes a kép. Van olyan család, ahol a gyerekekkel beszélgetnek ilyen kérdésekről, mi pedig ezt egy tanórán vagy a szünetekben elhangzott beszélgetések során megerősíthetjük. Sokszor előfordul, hogy fölvetek mondjuk Erdély kapcsán egy-egy helyet, és megkérdezem a gyerekektől, hogy kinek ismerős, esetleg jártak-e már az adott helyen. Jó páran közülük fölteszik ilyenkor a kezüket. Ahol pedig otthon nem beszélgetnek március 15-ről, október 23-ról vagy a november 4-ig tartó időszakhoz köthető emlékekről, ott a diákok sok esetben otthon mesélnek a történésekről, beszélgetnek a családban erről, és éppen ezért fontos, hogy ennek ne csak puszta szemlélői, hanem részesei legyenek. Mert amikor otthon a szülő felteszi a mindennapi kérdést, hogy mi volt az iskolában, akkor a gyerek elmondhatja, hogy Pákozdon, Isaszegen vagy a Fiumei úti sírkertben jártunk. Ezekből érdekes beszélgetések alakulhatnak ki, és éppen azért kell beszélnünk róla a családban vagy az iskolában, hogy ne tegyünk úgy, mintha ezek az események nem történtek volna meg.
Hogyan kapcsolódik össze a szabadságért való küzdelem a keresztyén hittel?
A Biblia követésével és annak útmutatásai alapján szerintem szabad lehet az ember. A bajt inkább abban látom, hogy a fogalmak nem világosak: van, aki átértékeli, és van, aki tudatosan félrefordítja, megmásítja, hogy például szabadság és szabadosság vajon azonos-e. Korábban egy anyanyelvi versenyen szakképző iskolás gyerekek feladatlapjába becsempésztem egy kérdést, hogy mi a különbség a szabadság és a szabadosság között. Csaknem hatvan versenyző közül, akik egy-egy megyei döntőnek a legjobbjai voltak, senki nem volt, aki különbséget tudott volna tenni a kettő között. Félő, hogy nemcsak az állami iskolákban, hanem az egyházi fenntartásúakban is ez a helyzet, hogy sokan nem tudják a megfelelő tartalmat ezekhez a fogalmakhoz társítani. Vannak, akik azt mondják, hogy szabadnak lenni azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok, nincsen semmiféle kötöttség, nincsen semmilyen emberi vagy isteni korlát, amit illik vagy be kellene tartani. Ez azért veszélyes, mert egy társadalomnak a halálát jelentheti, ha lesz néhány milliárd önző ember, akik ezeket a korlátokat nem hajlandók megtartani, nem is érdekli őket, hanem kizárólag az én mindenhatósága az, ami fontos nekik. Úgy gondolom, a szabadságharcról és általában az önvédelmi harcainkról egy református vagy egy egyházi iskolában nem mondhatjuk, hogy jogtalanok lettek volna. Önmagunkat feladni és ezzel mindent, ami egy népet, nemzetet, annak történelmét, jelenét és remélhetőleg a jövőjét jelenti, az vétek, mert ha ez bekövetkezik, akkor minden eltűnik, ami nemcsak a reformátussággal, hanem általában az emberi értékekkel összefügg.
Személy szerint önnek mit üzen 1956. október 23.?
A következő év májusában születtem. Édesanyám már áldott állapotban volt, amikor 1956-ban a forradalom elkezdődött. Édesapám is részt vett bizonyos megmozdulásokban, de amikor kezdett veszélyessé válni a helyzet, akkor anyám azt kérte tőle, hogy a megszületendő gyermekükre tekintettel ne vegyen részt a harcok sűrűjében, mert nem szeretné, ha úgy születnék meg, hogy nincs apám. Később Sárospatakon a Rákóczi-gimnáziumba jártam, ahol egy kiváló történelemtanár, Hajdú István tanított bennünket. Tapasztalataim szerint a tanárok jó része a kommunizmus idején nem ragaszkodott mereven az előírt tananyaghoz, hanem óvatosan felhívta a diákok figyelmét, hogy érdemes megfontolni, ami a tankönyvekben van, vagy amit a rádióból, televízióból, újságokból megtudhatunk. Ha valakiben megvolt a fogékonyság erre, akkor otthon vagy egy számára mértékadó személytől ennek utánakérdezhetett, és akkor már másképpen gondolkodott mindezekről, 1989 után pedig nem lepődött meg azon, hogy 1956 valójában forradalom és nem ellenforradalom volt.
A gimnáziumi éveim alatt a szüleim igyekeztek megóvni a politikától. Édesapámnak ugyan markáns véleménye volt sok mindenről, de ezt csak akkor mondta el, amikor már felnőttem. Azért nem beszélhetett ezekről, mert akkoriban természetes volt, hogy ha valaki az iskolában nem a rezsim elvárásainak megfelelően szólalt meg, akkor azt az ország összes középiskolájából kicsapták. Édesanyám 1953-ban érettségizett, szeretett volna gyógyszerész lenni, a felvételi bizottság azonban közölte vele, hogy ne is próbálkozzon, úgysem fogják felvenni, ugyanis „X-es” , vagyis a családi háttere miatt osztályidegennek számított. Ezt az életcélját tehát nem tudta teljesíteni, kénytelen volt adminisztrátori állást vállalni: amit szeretett volna, azt a rendszer nem engedte. Ha ma egy 18 éves gyereket megkérdeznénk a továbbtanulása kapcsán, hogy mennyire örülne annak, ha korlátoznák a jelentkezését bárhová, azt hiszem, nem szívesen hallana ilyet. Ezért nekünk itt és most az a küldetésünk, hogy ne csorbuljanak az egyszer kivívott szabadságjogok, hogy a jövő nemzedékei ne éljenek át olyan dolgokat, amilyeneket az ’56-os forradalom és szabadságharc előtt és után lehetett tapasztalni.